Amikor Strasbourgban jártunk az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlésének ülésszakán, a tanácskozás befejeztével alkalomadtán betértünk megvacsorázni egy helyi étterembe vagy vendéglőbe. Ilyenkor szóba elegyedtünk a helyiekkel, Strasbourg és környéke polgáraival, akik afelől érdeklődtek, hogyan élünk mi itt, Európa közepén. Ők is elmondták, úgy 2008 – 2009 tájékán már egyre többet panaszkodtak. Az életszínvonaluk fokozatosan lecsökkent, felsorolták, hogy a 6 – 8 évvel korábbi helyzethez képest a családi kasszából immár mi mindenre nem futja. Abban az időben, amikor minálunk a konjunktúra, a gazdasági növekedés rekordokat döntött. Az okokat firtatva úgy gondolták, hogy az unió erőteljes kibővítése tíz közép-kelet-európai országgal vonja el tőlük az addigi, megszokott ütemű fejlődés forrásait. Párhuzamot vontak Németországgal, ahol az egyesítést követően a nyugati országrész hatalmas összegeket áldozott a keleti országrész felzárkóztatására.

Gondoltam magamban, lám működik az európai kohézió, ekképpen közelít egymáshoz a Lajta mindkét oldalának nagytérsége, a hajdanán volt két különböző világ. Hiszen a gazdaság zárt rendszerű gépezet, ha az egyik serpenyőbe többet rakunk, azt a másikból el kell venni. A természet alapvető törvényeit nem tudjuk megerőszakolni. Ha mégis, az sosem végződött, végződik jól. A vázolt történet kidomborítja, miért gyengül a kontinens nyugati felén élők szolidaritása a keleti, szegényebb térségekkel, elhivatottságuk a keleti térség felzárkózása, kohéziója iránt.  Mindezt csak tetézik a gazdasági válság következményei:  a recesszió, a megnövekedett munkanélküliség és a szociális biztonság alapvető meggyengülése. Ebből a szemszögből kell tekinteni a múlt heti uniós csúcs eredménytelenségére, ahol egymásnak feszültek az uniós büdzsé nettó befizetői, élükön Nagy-Britanniával és a közös büdzsé nettó felhasználói, zömében a 2004-ben és azután csatlakozott uniós országok. A Közös agrár- és vidékfejlesztési politika a nyugatiak (főleg Franciaország) privilégiuma, annak hatalmas költségvetését (a teljes összeg 45 százaléka) érintetlenül hagyják, ellenben a közép-keltiek számára fontos kohéziós politika költségvetése alaposan lecsökkenhet a következő, 2014 – 2020 közötti időszakban. Ez az ellentét az eredménytelenség okozója.

A kormányfők a jövő év elején minden bizonnyal megpróbálják elfogadni a hétéves időszak majdnem ezermilliárdos költségvetését. A keltiek érdeke, hogy a főösszeg ne csökkenjen, David Cameron brit kormányfő mintegy kétszáz milliárddal lecsökkentené a keretszámot, ami a kelet-európai országok némelyike számára hatalmas érvágást jelentene. Például Magyarország számára, ám teljesen indokolatlanul. Hiszen államadóssága csökken, tartja az előirányzott hiánycélt. Politikai okokból büntetik túlzott deficiteljárással és az uniós források jelentős csökkentésével. Pedig az uniós átlagnál kisebb az államadóssága, másokkal ellentétben az államháztartás hiánya egyre csökken.

Ha a jövő évben nem sikerül konszenzusra jutni, a kontinens közepén végigsuhanó szakadék az unió számára akár végzetes is lehet. Annak következményei pedig beláthatatlanok. Ebben a kritikus időszakban kellene az Európai Unió egyik alappillérét, a szolidaritás elvét minél többet hangoztatni, hogy annak betartása nemcsak akkor kívánatos, amikor a szekér halad, hanem akkor is, amikor kátyúba kerül. Hiszen majdnem kilenc évvel az uniós tagságunk elnyerését követően is szakadéknyi különbség van az életszínvonal, a bérek és a nyugdíjak tekintetében a Lajtán túliak és a szlovákiai vagy akár a magyarországi polgárok között. Abban reménykedem, hogy jövőre megszületik a megállapodás, az uniós huszonhetek elfogadják a következő hétéves időszak költségvetését úgy, hogy az számunkra is elfogadható legyen.

Farkas Iván, az MKP gazdasági és régiófejlesztési alelnöke