A tavalyi választásokat követően sokakban fogalmazódott meg a kérdés, hogyan tovább. Vajon hogyan változtathatnánk azokon a gondokon, melyeket egyébként mindenki ismer: az anyanyelvhasználat visszaszorulása, Dél-Szlovákia gazdasági lemaradása, nemzetrészünk állandó fogyása stb…. Bele kell törődni ezekbe a folyamatokba, vagy létezik kiút egyáltalán? Sokan akkora letargiával tekintenek a jövőbe, hogy úgy érezhetnénk, csak ideig-óráig húzhatjuk, s nincs is már értelme a küzdésnek…. A Lévai járás különösen nehéz helyzetben van e tekintetben. A járás magyarlakta részének északabbi fele már szórványnak számít. Óriási az elvándorlás, falvaink elöregednek, a munkalehetőség minimális, iskoláink közül sok megszűnt, vagy közel áll a megszűnéshez. A megyei választásokon a nagy szlovák koalíció illetve a politikai megosztottság miatt már kétszer nem sikerült magyar képviselőt juttatnunk Nyitrára. A parlamenti választások sem úgy sikerültek, ahogy reméltük. A népfogyatkozás jelentős. Minden ok megvan tehát a kesergésre, útkeresésre, de talán még a reménytelenség érzete is indokolt lehetne.
Bazsó Árpád szalatnyai polgármester (egyben az MKP járási elnökségének tagja) épp emiatt kezdeményezte az Újévi együttgondolkodás címmel megrendezett fórumot, melyen napjainkban már kicsit szokatlan (valaha azonban nem is túl ritka) módon foglalkoztunk a kérdéssel. Mintegy 25 fő fogadta el a meghívást a szalatnyai kultúrházba, köztük az MKP tisztségviselői, civilek, sőt olyan (nagyon aktív) vendég is akadt, aki bevallottan nem szavazott az MKP-ra. Abból indultunk ki, hogy újra kell definiálni, mit is akarunk tulajdonképpen. Elég az nekünk, ha kiindulunk egyfajta pártprogramból, avagy szükséges-e önmagunknak is megfogalmaznunk céljainkat? A 90-es években talán megszokottak voltak efféle együttlétek, közös eszmecserék, azóta azonban sok minden megváltozott, s ad hoc, avagy reakció-politizálás folyik, alkalmazkodunk az újabb és újabb kihívásokhoz. Nos, nehezen ugyan, de megindult a közös gondolkodás, s megfogalmazódott, hogy célként nem szabad megelégednünk azzal, hogy beletörődünk a megváltoztathatatlanba. Az asszimilációt nem szabad elfogadni s arra törekedni, hogy sikerül majd lelassítani. Igenis célként kell kitűznünk annak visszafordítását.
Újra meg kell teremteni, erősíteni a nemzettudatot a magyarokban. A magyarságtudat nem holmi büszkélkedés, hőzöngés kell legyen, hanem biztosítéka annak, hogy magyar iskolákba adjuk gyerekeinket, hogy akarjuk használni anyanyelvünket minden szinten, hogy támogatják egymást a magyar vállalkozók, kistermelők, kereskedők, hogy megpróbálhatják a helyi gazdaságot épp ilyen összefüggésekben megmozgatni.
A célokat azonban csak úgy lehet elérni, ha feladatokat tűzünk ki, a feladatok pedig épp az önismeretből adódhatnak. Mi is az, amit így-úgy teszünk, mi az, amit tennünk kéne. Be kell lássuk, hogy a hétköznapi polgár általában a politikusoktól várja helyzete megoldását. Nos, ez azonban tévedés. Miután felvázoltuk erősségeinket és gyengeségeinket, rá kellett jönnünk, számos olyan feladat, lehetőség adódik, melyet elkötelezett emberek maroknyi csoportja helyi, regionális szinten megtehet, átgondolt stratégiával, kimódolt tervezéssel. Apró lépések, cselekvések sziszifuszi munkája vezethet el csupán a sikerhez. Ezek közös jellemzője, hogy nem a nagypolitikában történő változásokra kell várnunk, hanem kezünkbe kell venni sorsunk irányítását, mert sok minden helyben megvalósítható. Például nagy probléma, hogy sok magyar gazda kénytelen eladni földjeit, s ezeket az Ipoly mentén főleg külföldiek veszik meg. A polgármesterek együttműködése szükséges ahhoz, hogy ezt a folyamatot meg lehessen fékezni. De hasonlóan helyi cselekvés kell ahhoz, hogy a keserűséget egyfajta pozitív jövőképpel helyettesítsük. Rá kell mutatni sikereinkre is, nem csak kudarcainkra. Számos ötlet fogalmazódott meg az összejövetelen, végül az a döntés született, hogy az együttgondolkodást megismételjük a járás több helységében, majd két hónap múlva Szalatnyán újra találkozunk, és megfelelő konzekvenciákat vonunk le.
Talán nem fedezett fel ez a fórum eget rengető újdonságokat, de mégis fontos lépés lett afelé, hogy megfogalmazódjon egy helyi stratégia, helyi cselekvési terv, a helyiek bevonásával. Nemcsak a politikum, hanem a közösség maga képes arra, hogy saját életén változtasson, ennek felismerése pedig rendkívül fontos – ez az önfeladás egyetlen ellenszere. A hatórás találkozó mindenképp ezzel töltötte be küldetését, reméljük nem hiába.
Kiss Beáta
