Megbízatási időszakának félidejéhez közeledik a Fico-kormány, és ha sportnyelven szeretnénk röviden összefoglalni ennek eredményét, sommásan és borongósan azt mondhatnánk, hogy a polgárok egyelőre vesztésre állnak a miniszterekkel szemben.
Az elmúlt két esztendőben ugyanis azt tapasztalhattuk, hogy a kormány tagjainak tervei és ötletei (bármennyire is hevenyészettek vagy logikátlanok voltak) szinte hiánytalanul megvalósultak, míg a választók széles rétegeinek elképzelései sehogy sem öltöttek testet.
A kabinet tudatos és magabiztos célkövetését semmi sem tudta megingatni, amire ékes bizonyíték, hogy a kormány számtalan tiltakozást hagyott figyelmen kívül. Nem volt ez másképp az oktatás és a kultúra terén sem. Ha pedig ezek nemzetiségi vonatkozásait vesszük górcső alá, még inkább érvényes a tétel.
Az oktatási tárcavezető ugyan látszólag kevésbé volt aktív, mint regnálása első évében, de sajnos ennek ellenére is komoly károkat okozott. Legemlékezetesebb tettének főképp az a törvénymódosítás bizonyult, amely a hatékonyság álarcába bújtatva az iskolákban bevezeti a minimális osztálylétszám fogalmát, s ezáltal számos intézmény működését ellehetetleníti. Ez a rendelkezés ugyan csak a jövő esztendőben (vagyis szándékosan az önkormányzati választásokat követően) lép majd érvénybe, de a kisebb közösségek életében sorsdöntő változásokat idézhet elő.
Annak is tanúi lehettünk, hogy a miniszter korábbi ténykedéséhez hűen az állami befolyás növelésének szándékát tűzte zászlajára, és ennek jegyében még mindig harcot folytat az iskolafenntartókkal, főképp a magánintézmények működtetőivel szemben. Eközben a minisztérium hivatalnokai és a háttérintézmények dolgozói képtelenek megfelelni a legalapvetőbb elvárásoknak, hiszen pl. továbbra sem képesek kiküszöbölni a központi tesztelések hiányosságait, de nem győzik bebiztosítani a szükséges tankönyveket és segédeszközöket sem.
Nemzetiségi szempontból a kulturális miniszter működése sem értékelhető pozitívan, mert tulajdonképpen minden rendelkezés, amely a tárcája műhelyében született, visszalépést jelent a korábbi jogálláshoz képest, mint ahogy a megbízott kisebbségi kormánybiztos is inkább csak botrányos rendelkezései révén hívta fel magára a figyelmet.
Csökkent ugyanis a kisebbségi kultúrák támogatására szánt összeg, így a kisebb létszámú nemzetiségekkel összehasonlítva aránytalanul kevesebb jut a magyar közösség tagjainak, de megemlíthetnénk a vállalkozásként működő könyv- és lapkiadók kizárását is a pályázatokból, a kisebbségi nyelven játszó színházak bizonytalan helyzetét, vagy akár az Ifjú Szívek rendezetlen körülményeit. Nem utolsó sorban a kormány elutasította a peredi lakosok népszavazás keretében kifejtett akaratát is, egyértelmű jelét adva, hogy nem enged teret a nemzetiségi kezdeményezéseknek.
Az már csak hab a tortán, hogy az állami megbízatások terén az európai uniós alapok felhasználásánál gyakorlatilag csupán a kormánypárthoz közeli vállalkozók kapnak megbízatásokat, hogy Kassán mint Európa kulturális fővárosában nem sikerült kellőképpen kidomborítani a honi nemzetiségi értékeket, vagy hogy óriásplakátok szövegei ingerlik a minisztériumot, miközben a műsorsugárzásról és műsorszórásról szóló törvény akadályokat gördít a kisebbségi nyelven közvetítő médiumokra, és többletterheket ró rájuk.
A két év történéseit kutatva akármennyire keresnénk is a pozitív jelzéseket, azt kell tapasztalnunk, hogy minden esetben a végrehajtó hatalom kizárólagos akarata érvényesült. A helyzet tehát a lehető legelkeserítőbb: a kormány tagjai elégedettek, a lakosság viszont − köztük a magyar közösség tagjai − sajnos nem.
A. Szabó László,
a Magyar Közösség Pártja oktatási és kulturális alelnöke
