167 év telt el azóta, hogy történelmünk egyik legfelemelőbb óráit, napjait élhette át a pesti ifjúság idealizmusa, mely győzedelmeskedett az örökös kishitűséggel szemben. Persze, ez a később történtek ismeretében túlzottan sommás kijelentésnek is tűnhet: hiszen nem csak fényes szabadságharc volt, hanem volt súlyos katonai vereség, megadás, volt rémuralom és néma ellenállás is. Mégis állíthatjuk, hogy az önkényuralom bástyái ekkor kezdtek leomlani: a masszívnak látszó vastag falak hajszálrepeséseit már feszegette a történelmi idő, de még a legnagyobbak – talán maga Kossuth és Széchenyi – sem hitték, hogy megdönthető az akkori Magyarországot bénító és korlátozó rendszer.
Miért ünnepeljük évről évre azt a bizonyos 167 évvel ezelőtti márciust? Miért soroljuk fel a régen holt hősök neveit? Miért is emlékezünk? Azért, mert a szabadságharc történelmünk egyik legtisztább és legbátrabb pillanata volt. Mert ott és akkor mindenki megértette, hogy eljött a bátor összefogás ideje...
És erre a bátorságra és összefogásra ma is szükség van, noha nekünk nem kell fegyvert ragadnunk, láncnál fényesebb kardokra esküdnünk. Elég, ha ott tesszük a dolgunkat, ahová a Teremtő állított minket: emberként, magyarként. Mert ugyan mi haszna van a 167 évvel ezelőtti fényes és véres önfeláldozásnak, ha mi, utódok könnyed hanyagsággal prédáljuk szét eleink ránktestált kincsét: egy nemzet összetartozását, nyelvét, hagyományait és kultúráját.
Nem alázzuk-e vajon porig Kossuth, Széchenyi, Petőfi, a márciusi ifjak vagy az aradi tizenhármak áldozatát hétköznapi gyávaságainkkal és megalkuvásainkkal? Mert vajon minek küzdöttek ők közös nyelvért, hazáért, összefogásért, ha mi utódok önként és dalolva váltjuk nyelvünket, adjuk fel hazánkat, tagadjuk meg egymást? Mert a haza, a nyelv és az összefogás mi vagyunk, ’48 gyümölcse is mi vagyunk, és mi vagyunk a szabadságharc halott hőseinek a beteljesedés: hogy volt értelme a küzdelmüknek és volt értelme a haláluknak!
Az elmúlt 167 év választásra tanít: tűrni vagy tenni? Mert tűrhetjük-e vajon, hogy falvainkban és városainkban, melyek temetőiben nagyapáink, dédapáink csontjai porlanak, idegennek nézzenek minket? Tűrhetjük-e vajon, hogy anyanyelvünk miatt megbélyegezzenek, használata miatt megalázzanak bennünket? Tűrhetjük-e vajon, hogy abban az országban, melynek adófizető polgárai vagyunk, másodrendűnek tartsanak?
A szabadságharc óta nem változott a kérdés: rabként vagy szabadon?! Mi nem vagyunk idegenek, mi itthon vagyunk, az anyanyelvünket beszéljük és mi itt élni akarunk: nevelni gyermekeinket, dolgozni, tisztelni másokat, megtartani nyelvünket és hagyományainkat.
És talán, ha elengednénk egymás torkát, meg is tudnánk fogni egymás kezét!?
Menyhárt József,az MKP Dunaszerdahelyi Járási Elnöksége elnöke, megyei képviselő
(Megjelent az Új Szó 2015. március 17-ei számában, a Lövészárok rovatban.)
