Akárhogy is nézem, októbert mutat a naptár, és a felvidéki magyar kultúrára szánt szlovákiai támogatások még mindig nem találták meg maradéktalanul a címzetteket. Szeptember végén hallottam a panaszt, hogy akad olyan pályázó, akinek még a szerződése sincs aláírva!
Néha eltöprengek afölött, vajon mivel foglalkozik a kormány és annak hivatalai. Miért késnek háromnegyed évet a kisebbségi kultúrára megítélt támogatások? Kilenc hónap még egy magzat kihordására is elég idő, pedig a foganástól az újszülött világra jöttéig elég hosszú és bonyolult biológiai folyamatnak kell végbemennie.
Logikusnak tűnhet a kérdés, vajon ennyire lusták-e a hivatalnokok, hogy az év elején megítélt támogatást hónapokig nem tudják rendezni, vagy valami tudatos, fondorlatos kiéheztetési taktikáról van szó, hogy elvegyék a pályázók kedvét attól a szokásuktól, hogy támogatásért folyamodjanak az államhoz?
Egyszerű logikával élve az ember azt hinné, hogy az adott évi rendezvényre nyert támogatást nem az év végén adják – amikor már esetenként a türelmetlen beszállítók perbe fogták az önkéntesen tevékenykedő kulturális szervezetet. Legyünk őszinték, a támogatásra év közben, mondjuk tavasszal vagy nyáron van szükség. (Olyan ez, mint a karácsony, akkor kell az „ajándék”, amikor az ünnep van, nem lassan egy évvel utána.) Szlovákiában – akármilyen színes vagy vegyes a kormány – rég kialakult a permanens késés nemes hagyománya, ami megnyomorítja és ellehetetleníti a kulturális szervezeteket, könyv- és lapkiadókat, fesztiválszervezőket. Akár a nemes penész: lassacskán beborítja a jóféle, öreg bor palackját a pince mélyén, és érleli, védi. Szinte babusgatja. Lehet, hogy a drága kultúrhivatalnokok is inkább „nemesítőknek” lennének hasznosabbak? Vagy a pénzügyminiszter eldugta a pince kulcsát, és nem találja?
Élek a gyanúperrel, hogy az utóbbi történik, hiszen itt minden késik. Késik a földművesek támogatása, késik az utak építése, katasztrofális az európai uniós pénzek merítése. Különösen az utóbbi érthetetlen, hiszen nem olyan tőkéről van szó, amelyet elő kell állítani, ki kell termelni. Csak le kellene hívni az Uniótól. Igaz, van egy kis bibi: ha nem egészen transzparens a dolog, akkor bizony rágni kényszerülnek az ügyet rendesen. (Hogy konkrétummal is éljek, a középületek tatarozására februárban 1+1 hónapra pályázatoknál laza fél év sem elég, hogy döntés szülessék. Vajon mire várnak az illetékesek?)
Visszatérve az EU-s források lehívásához, ehhez bizony az állami 10 százaléknyi önrészt is hozzá kellene passzintani. Lehet, hogy itt van a kutya elásva? Látva a kormány nagy buzgalmát, mennyire szeretné az adósságféket eltörölni, lehet, itt van a gond. Hogy már az önrészre sem futja. Aztán jönnek a „színházi betétek”: küldik az ellenőrök siserahadát, hibákat keresnek, kutakodnak, fejtágítókra hívják a szerencsétlen kisvállalkozót, megszabják és átszabják a játékszabályokat menet közben. Mindezt talán egy cél miatt: csak ne kelljen fizetni. Ezért késnének a kulturális támogatások is? Vagy azért, mert „nincs meg a politikai akarat”? Esetleg azért, mert ilyen kis közösségi ügyecskék miatt nem rúgják fel (na nem az asztalt) az éppen módosított koalíciós szerződést? Ahogy illik, úgy tartja össze a „nincs más megoldás” koalíciót valami láthatatlan „(adós)fék”.
Őry Péter,
az MKP OT elnöke
