Kitelepítés, lakosságcsere, internálás, kényszermunka, reszlovakizáció – a rendszerváltozás óta sokan megismerték ezeket a baljós csengésű fogalmakat és jelentésüket azok közül is, akiknek családját nem érintette a 20. századi történelem megannyi drámai fordulata.
Április 12-e egyike azoknak a dátumoknak, melyek fekete betűkkel íródtak be történelmünkbe, mivel 71 évvel ezelőtt ezen a napon indult el az első vonat a szülőföldjükről kitelepített felvidéki magyarokkal ismeretlen magyarországi falvak felé, ahol hozzájuk hasonlóan szülőföldjükről elűzött svábok otthonába költöztették őket, vagy azokba a szlovák házakba, amelyek lakói az ígéret földjét látva vették birtokukba a Felvidékről kitelepített magyarok javait.
A Rákóczi Szövetség megalakulása óta feladatának tekintette, hogy ne csak emlékezzen a tragikus események elszenvedőivel (csaknem három évtizeddel ezelőtt még jelentős volt a számuk a szövetség tagságának soraiban is), de célja volt az is, hogy a következő nemzedékek is megismerjék annak a több mint százezer embernek a sorsát, akiket a beneši törvények ellenségnek bélyegeztek. Ezért a megemlékezésen túl a fiatal nemzedékek aktív érdeklődését felkeltve minden évben pályázatot hirdetnek középiskolások és főiskolások számára, arra buzdítva őket, hogy környezetükben kutassák fel, szólaltassák meg a még élő szemtanúkat és a legkülönbözőbb műfajokban dolgozzák fel a hallottakat.
Minden évben nagy várakozás előzi meg a pályázatok beérkezését, majd elolvasását elsősorban a Rákóczi Szövetség főtitkára, Csáky Csongor, a pályázat kurátora, Kun Ferenc és a történész szakértő, Izsák Lajos professzor részéről, majd következik az eredményhirdetés. Jelen esetben a híres budai Klebelsberg Kultúrkúria színházterme volt a helyszín, ahol az ünneplőbe öltözött fiatalok és az emléknapokon minden alkalommal részt vevő felvidékiek ültek a nézőtéren. Nem mondhatni, hogy meg is töltötték, mert ezen a délutánon zajlott a kiállítással egybekötött megemlékezés a Magyarság Házában, és sokan választották azt az ünnepséget.
Erdélyi Klaudia, az MTVA szerkesztője gyakorlott és beleérző (hiszen felvidéki ő is) műsorvezetésével léptek színpadra a megemlékezők és a szereplők.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke és a Rákóczi Szövetség elnökségi tagja beszédében arról szólt, hogy családja révén maga is érintett a magyarságnak ebben a tragédiájában. Történelmünk sajnos túl van terhelve ilyen és hasonló drámákkal, nem is tudja mindenki követni, elhelyezni időben az eseményeket, ezért tartja példaértékűnek a Rákóczi Szövetségnek ezt a hagyományát, hogy nemcsak feltárja a történelem eseményeit, hanem távlatokat is nyit azzal, hogy a következő nemzedékeket szólítja meg. Az ebben a pályázatban részt vevő lányok és fiúk olyan tudásnak a birtokába jutottak felkészülésük során, melyet meg kell osztaniuk másokkal is, hogy ne menjen feledésbe a magyarság sorsa.
Nem csak a beneši időkben, de Csehszlovákia megszűnése után is nehezen oldódott a szlovák-magyar kapcsolat – mondta a politikus – ám most mintha a sorsközösség jobban tudatosulna, és a szerb példa is mutatja: van példa a megbékélésre. A múlt megismerése nem a bosszúszomj felszítását kell, hogy szolgálja, hanem a megértést. Amit nem lehet feladni, az Esterházy János rehabilitálásának az igénye, a Beneš-féle, magyarságot sújtó dekrétumok eltörlése és a nyelvhasználat biztosítása. De nem mindegy, hogy milyen eszközökkel küzdünk ezekért, senkit nem támadva, úgy, ahogyan a Rákóczi Szövetség a Minority Safe Pack ügyét képviselte, és ahogyan minden másban is működik. Tanulmányozni kell a történelmünket és tájékozódni a világban egyszerre. Cum Deo pro Patria et Libertate! – fejezte be megemlékező beszédét Németh Zsolt.
„Magyarország az én hazám…” – énekelte Kovács Emese, a párkányi alapiskola diákja, majd a műsorvezető Menyhárt Józsefet, a Magyar Közösség Pártja elnökét kérte a színpadra.
Menyhárt József annyit mondott, hogy 71 sort hozott az ünnepségre, majd felolvasta saját versét 71 év csendjéről. A verset is csend fogadta, a megrendülés csendje, mielőtt felcsattant volna a taps.
A díjkiosztást még megelőzte dr. László Péter történész előadása, aki most megjelent „Fehérlaposok” című könyvében 240 településről gyűjtötte össze a kitelepítettek nevét és kutatta fel a helységet, ahová kerültek.
Ezután került sor a pályázatok kiértékelésére és a díjkiosztásra. Kun Ferenc minden egyes pályázó munkáját értékelte, szólt az értékekről, a kisebb-nagyobb hibákról is, Mint mondta, a legnagyobb pozitívumnak azt tartja, hogy idén még a főiskolásoknál is többen voltak a középiskolások, ami azt jelzi, hogy nem hunyt ki az érdeklődés, az ügy iránti elkötelezettség, nem kell félnünk, hogy feledésbe merül elődeink sorsa. (A pályázatok értékelését és a díjazottak nevét külön cikkben közöljük.)
Mialatt a díjazottak átvették Csáky Csongortól és Kun Ferenctől az oklevelet és a sok értékes könyvjutalmat, a színpad függönye mögött már elhelyezkedtek a Zsapka trió tagjai, hogy aztán a tőlük megszokott színvonalas, a közönséget is magukkal ragadó műsort adjanak.
Forrás, Cservenka Judit, Felvidék.ma
