Mi, magyarok, sorsfordító eseményeket ünneplünk ma és mi, magyarok sorsfordító események tanúi-részesei is vagyunk egyben. 1848-ban egymásra talált a nemzet. Az ünnep kapcsán sokszor elhangzik, megteremtődött a nemzeti egység, közös álláspontra jutott a magyarság, egy vonalban harcolt a vagyontalan, a köznemes és a főnemes. Ez a mi értékelésünk, a hálás utókoré, az emlékezőké, az ünneplőké. De nem volt ez mindig így. Tudjuk, hogy a Habsburg-barát erők Petőfiéket hőzöngő anarchistáknak, Kossuthékat hataloméhes összeesküvőknek, a reform- és változáspárti főnemeseket egyszerűen árulóknak tartották és nevezték. A hatalmat birtoklók taktikája és szóhasználata szinte mindig ugyanaz. 1989 novemberében bennünket, egyetemista rendszerváltókat egyszerűen a nyugati burzsoázia ügynökeinek tituláltak, akik ha a szakállas - pulóveres „képzelgő” értelmiségi barátaikkal átveszik az irányítást Csehszlovákiában, akkor kitör a káosz. Ma szinte dé javu-m van, hisz ugyanazt hallom: a szlovák kormánykoalíció politikusai az országirányítás kizárólagos tudóiként állítják be önmagukat, és bélyegzik az ellenzéket.

Ján Kuciak és Martina Kušnírová brutális meggyilkolása, valamint az utóbbi két hét alatt nyilvánosságra került hatalmi-bűnözői összefonódások miatt egy új (minden bizonnyal átmeneti) egység született Szlovákiában. A tereken tüntető több tízezres tömegben bizonyára sokfajta nézetű ember van. Olyan emberek, akik mást-mást gondolnak a munkavállalásról, a szociális helyzetről, vagy akár a migrációról, (Szlovákiában részletkérdés) Soros György szerepéről. Mégis együtt vannak, és közös szlogenjeik vannak. Mert ma Szlovákiában a változást igénylő polgárokat a biztonság és a tisztább közélet hiánya, a korrupció- és bűnözőmentes kormányzás vitte az utcára. ÉS NEM MÁS! Mivel a múlt pénteki összejövetel morális ereje óriási volt, a hatalmat gyakorlóknak nem maradt más hátra, mint megbélyegezni, lejáratni és manipulálni. S történt mindez szinte ugyanúgy, mint ahogy ezt megtapasztaltam 1989-ben, vagy ahogy történhetett 1848-ban.

Múlt hét pénteken én is ott voltam a téren. Tettem ezt elsősorban a kettős gyilkosság miatti felháborodásból és együttérzésből. De azért is, mert végre nem csak mi, szlovákiai magyarok akartuk Robert Kaliňák (Robert Fico) távozását, mint 2006-ban, mikor Malina Hedviget megverték, majd megvádolták (!), vagy 2007-ben, mikor a Dac–szurkolókat verték meg, vagy 2010-ben, mikor Basternák László MKP-s politikust megölték, továbbá akkor, amikor ellehetetlenítették, hogy szabadon felvehessük a magyar állampolgárságot, rendőrökkel zaklatták azokat, akik ezt megtették, vagy akiknél ennek a lehetősége felmerült (beleértve e sorok íróját is). Átmeneti szövetség alakult tehát ki ismét köztünk és a szlovák közvélemény jelentős része között, úgy, mint 1989-ben. Ezt pedig értékelni és értelmezni kell.

A kérdés ma az, hogy Robert Kaliňák és Robert Fico távozása elégséges-e ahhoz, hogy holnap már ne menjünk a térre. Elég-e, ha a volt belügyminisztert az államtitkára váltja, a volt miniszterelnököt pedig az eddigi jobbkeze? Vajon Kossuth és Petőfi ma mit mondana? Elértük a célunkat vagy tovább-tovább? Holnap a téren kiderül…

Berényi József