„Dübörög a gondmentes” együttélés a Felső-Csallóközben (is). Az elmúlt napokban a közbeszédben és a médiában jelentős figyelmet kapott a nagyszarvai szlovák iskola nyitásának kérdése. A településen kizárólag magyar tannyelvű oktatási intézmény van. Valójában azonban Nagyszarva esete csupán végkifejlete egy folyamatnak, és egyben egy másik sorozat vélhető kezdete.

Miről is van szó? Nézzünk picit a dolgok mögé!

A Felső-Csallóköz és az itteni települések nagy része magyar többségű falu volt még a 1990-es évek derekán. Ezt követően elkezdődött a főváros vonzáskörzetében a „lakóparkok” építése, és az országon belüli migrációnak köszönhetően ezek megtöltése máshonnan érkezett lakossággal. Első körben a Szenci járás magyar településein zajlott le a nagybani bővítés. Örültek is a faluk, minden irányból hallhattuk, hogy „micsoda fejlődés van”, nézzük csak, hogy épülnek a szebbnél szebb házak és negyedek!

Amikor a szenci régió kezdett betelni, a befektetők (vagy telekspekulánsok) elkezdtek a Dunaszerdahelyi járásba is beszivárogni, itt is elindult „az óriási fejlődés”. Ekkor már számos településen zuhant 80-ról 20-30 százalékra a magyarok aránya – a sikeres „fejlesztéseknek” köszönhetően. Szépen csendben dolgozott a nemzetállami eszme végrehajtása, hiszen csak-csak hegemónná vált a lakosság az adott településen. A Dunaszerdahelyi járás még úgy-ahogy tartotta magát, de lassan az „örömteli fejlődés” elérte hatását, és egyes települések lélekszáma 300-ról 4000-re duzzadt. Csupán halkan jegyezem meg, hogy a kerületi, járási, na meg egyes önkormányzati szervek sem nagyon gondolkodtak azon, hogy a területrendezési vagy építésügyi eljárások során megvizsgálják a lakóparképítés kérdését a teljes infrastruktúra létének szemszögéből. Minek is tennének ilyet, őket nem érdekli, van-e elegendő víztisztítási kapacitás, hogy mennyi az óvoda befogadóképessége, bírja-e az úthálózat a terhelést, hol van orvosi rendelés, esetleg járda létezik-e, sorolhatnám még. De hát, ezek a kérdések nem is lehetnek fontosak, minek az ilyennel foglalkozni, ebből nincs haszon. Azt sem lenne különösen gond az internetről összeollózni, hány hektár cserélt tulajdonost az állami restitúciók alkalmával, és ki, vagy kik is állhatnak a háttérben… Végül is a lényeg a „biznisz”, vagy nem?! 

Szépen lassan eljutottunk oda, hogy a „micsoda fejlődés” eredményeként létrejött vízszintes bérlakási rendszer egyik égető gondja lett az oktatás kérdése. Na, nem a „megmentett” magyar kisiskolák vetületében, hanem a régióban lakó (egyébként tartósan más lakhelyen jegyezett) többségi polgártársak lurkóira nem jutott elég hely. A kutya sem gondolta volna, hogy ez így lesz, igaz-e, tisztelt olvasó? Dübörög az együttélés meg a biznisz, a többi meg kit érdekel?

Első körben a somorjai szlovák tannyelvű iskola telt meg, ekkor kezdődött a kerületi oktatási hivatal keringője, keressünk kapacitást címszó alatt. Az valahogy meg sem fordult a fejekben, hogy ha már oly becsesen jóváhagyták az összes szervben a „fejlesztéseket”, talán kellene egy új iskolát építeni a régióban. A Szenci és a Malackai járásban épült vagy 15 suli, de hát „ide hozzánk” mégse járja. Az igazi „áttörést” az jelentette, amikor néhány aktív és felpaprikázott polgártárs - farkast kiáltva - sajtózni kezdte, hogy bizony sérülnek a jogai. Próbálkozás volt már Egyházgellében is, mert majd ott lesz az úgynevezett gyorsforgalmi út vége, s mégiscsak kellene oda egy többségi nyelvű iskola, hiszen fejlődni fog ez a falu is!

Időközben aktív lett a kerületi hivatal is, tanácskozott, ügyet oldott, addig-addig főzte, mígnem kitalálta, hogy a régióban önhatalmúlag, az önkormányzatokat megkerülve kötelező szlovák oktatási körzeteket hoz létre. Javasolta pedig Úszor községe, hogy épít iskolát, csak adjanak rá nyolcszázezer eurót támogatásként az államéból. Ezt úgy elutasították, mint a pinty! Nincs erre pénz. De lehet fontosabb nemzetállami feladat, mint más iskolába beülni?!

A kérdéseket természetesen azzal is lehetne folytatni, hogy vajon már azon kormánypárt, amely „megmenti a magyar kisiskolákat”, milyen elv szerint, esetleg milyen céllal vezeti azon hivatalt (kerületi és államtitkári szinten is), ahol ezek a bölcs döntések születnek.

Nagyszarva esete a tömören leírt folyamatnak a végkifejlete, de egyben valami másnak a kezdete. Ma Nagyszarva, holnap Egyházgelle, aztán Csallóközcsütörtök, majd Lég, szépen sorban, szeletelve-szalámizva, ahogy illik. Hogy ezt a folyamatot mennyire gyorsíthatja fel az „évszázad infrastrukturális fejlesztése”, a Pozsonyt Dunaszerdahellyel összekötő gyorsforgalmi út utáni — várhatóan — drasztikus „fejlesztési hullám”, azt nem is akarom külön leírni, mert sejtése mindenkinek lehet róla. Egy dologban biztosabbat tudok állítani: közösségi önreflexiónkat erőteljesen meg kell fogalmaznunk, mert egyébként elveszünk. Hogy mit lehet tenni ilyen esetben? Kósza gondolatként az jutott eszembe, hogy az EU közepén, azaz Belgiumban tilos, hangsúlyozom: tilos a nemzetiségi összetételt megbontó módon egy-egy községet bővíteni. Svájcban az önkormányzat szavaz arról, hogy kinek ad lakhatási lehetőséget egy településen. Micsoda illiberális államok ezek, ki gondolta volna!
Az igazság a részletekben van, tartja a mondás. Eszembe jutott az, amikor a jelenlegi közlekedési miniszter a gyorsforgalmi útról pártja lapjában (2017. júliusi szám) emígy nyilatkozott: „Az R7-es gyorsforgalmi út nemcsak lerövidíti az utat a főváros és a déli régiók között, de a befektetők számára is attraktívabbá teszi az országnak ezt a részét. Ennek következtében a régióban emelkedik majd a telkek és az ingatlanok értéke“. Sokatmondó megállapítások ezek.

Summa summarum: úgy megmentettük a kisiskolákat, hogy csak! Nincs itt semmiféle feszültség, épül a nemzetállami eszme jegyében minden, mi szem s szájnak ingere. Nekünk pedig talán egy, a felvidéki-csallóközi őshonos kisebbséget védő törvény kellene, és kevésbé a látványos megfelelési kényszer szülte marketingmegjelenés.

Őry Péter,
az MKP OT elnöke