Dunaszerdahelyen A. Szabó László alpolgármester és Menyhárt József MKP-elnök mondtak beszédet a Szent István-napi megemlékezésen. A következőkben kivonatosan a Magyar Közösség Pártja elnökének beszédét ismertetjük:

Szent István az az államalapító, akinek munkássága, szellemisége több mint ezer év után is összefog bennünket ­– minket, akik az egységes magyar nemzethez tartozónak valljuk magukat: kortól, nemtől, ideológiai meggyőződéstől függetlenül; vagy akár attól, mely országban éljük meg magyarságunk.

Ő az az uralkodó, aki érezte és értette is a kort, amelyben élnie adatott: így ahelyett, hogy sodródott volna az eseményekkel, alakította a magyar és az európai történelmet.

És igen, ő az a király, aki megéli a saját jelenét; aki beleáll a szembenézésbe: nem csak azt kérdezi, honnan jött, s hová tart a csillagösvényen, hanem felteszi a (halotti) beszédes kérdést: látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk? Szent Istvánt az érkeztem és a távozom mezsgyéjén élhető vogymuk érdekli.

Szent István tettei INTELMEK: cselekedetei túlélték az időt.

(...) Pedig, a Szent István-i mintán okulva nekünk is el kell kezdenünk a saját jelenünket élni: nem pedig kifogásokat keresni, mit-kivel-miért-nem… (...) 

Egy dolog bizonyos csupán: az Isten. Nem is lehet kérdéses ezért, hogy István kire is bízhatta országát: magyarságunk kereszténysége tehát nem véletlen, hanem királyi tett. István királyunk felismerte a VAN kegyelmi pillanatát: országa – a Szűzanyára bízva, Isten tenyerére helyezve – volt és lesz!

De, hogy van-e, nos ez az, ami rajtunk áll! Megélni saját jelenünket, meglépni a megléphetőt, megtalálni a köz-ted és köz-tem a közöst. (A köz-őst már megleltük: sőt, a közös többször őst évente megleljük: október 6-án, március 15-én, és megleltük ma is:-). De meglelni a KÖZ-t, ami mindannyiunk ügye, azt, amely ritkán mutatkozik tisztán a mindennapi VAN-jainkban: úgy gondolom, ez most a dolgunk. Hiszem és látom, hogy egyre többen választják a közöst, egyre többen állnak bele a tényekkel való nyers szembenézésbe: abba, hogy a magyar osztódással nem szaporodik!

Az elszórványosodott, elsoványodott élettereinken csak a tudatos összefogás stratégiája segít. A hatékony védekezés mellett a merész támadásról sosem szabad lemondanunk: de belső háborúink luxuskorszaka lejárt!

Azt nem hiszem, hogy mindegyikünk meg fog tudni bocsátani a rajta sebet ejtőknek: ahhoz egyesek túl nagy bűnöket követtek el, mások pedig életformává alakították a sértődöttséget. Ők közösségünk veszteségei, önnönmaguk áldozatai, és a felvidéki jelen nem építhető rájuk.  A felvidéki jelen csakis a köz-ősre (Szent István hagyatékára) és a köz-ösre alapozható!

S a jövő? A jövő olyan lesz, amelyet a jelenünkből és a jelenünkre építünk: magunknak és az utánunk jövő magyaroknak!