A szlovák kormány 4. jelentése a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának alkalmazásáról

A szlovák kormány nemrég fogadta el a Regionális Vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának (a továbbiakban: Karta) a gyakorlatba való átültetésére vonatkozó negyedik jelentését, amelyet megküldött az Európa Tanácsnak. A jelentésre a „magyarázom a bizonyítványom” vagy a „mellébeszélés” jelzők illenek leginkább. Egyes kitételei pedig egyenesen komolytalanok és kabaréba illőek.

A kormány szerint minden nagyon szép…

A jelentés szerint ugyanis a szlovák állam minden vállalt kötelezettséget teljesít, és minden téren biztosítja a regionális és kisebbségi nyelvek használatát. Mármint a kormány szerint. Biztosítja az anyanyelv használatának jogát a hivatalokban (kétnyelvű nyomtatványokat ad ki, és a hivatalnokok a helyi és a regionális hivatalokban mindenütt szót tudnak érteni a regionális/kisebbségi nyelvet használó ügyféllel). Biztosítja az anyanyelv használatának jogát a bíróságokon (a törvényeket a kisebbségek nyelvén is megjelenteti, elegendő tolmácsot biztosít). Biztosítja az anyanyelvhasználatot a rendőrségen. Biztosítja az anyanyelven történő oktatást a szaktanintézetekben és a felnőttoktatásban. Az alap- és középszintű oktatásban biztosítja a kisebbség történelmének és nyelvének oktatását. Biztosítja a helységnevek és az azokat jelző táblák kétnyelvűségét (az eredeti, történelmi elnevezés szerint). A szlovákiai hatóságok a monitorozó bizottság jelentésének eleget téve növelték a közszolgálati rádióban és televízióban a rendszeres kisebbségi adások mennyiségét, hozzáférhetőbbé tették az adások vételének lehetőségét, külön gyermekműsorok készülnek a nemzetiségek nyelvén. Legalább egy napilap jelenik meg magyarul állami támogatással, és az állam hozzájárul a vélemények pluralizmusának fenntarthatóságához a sajtóban. Szlovákia (a szakértői bizottság felszólításának eleget téve) természetesen összhangba hozta az államnyelv védelméről szóló törvényt az általa aláírt Kartával. Az állam odahatott, hogy a gazdasági és szociális életben például a vállalatok nem hozhatnak olyan belső rendeleteket, amelyek tiltják a regionális/kisebbségi nyelv használatát a kapcsolattartásban. Az állam kiiktatta a jogrendjéből azokat a rendeleteket, amelyek tiltják, vagy szűkítik a regionális/kisebbségi nyelv használatát a gazdasági és szociális életben érvényes dokumentumokban (pl. munkaszerződések, termékhasználat stb.). A szociális intézményekben, kórházakban, idősotthonokban biztosított a regionális/kisebbségi nyelvhasználat lehetősége. Legalábbis a kormány szerint.

A fent leírtak természetesen egészen másképp működnek a gyakorlatban. Az alábbiakban megpróbálunk elemzést nyújtani (vagy legalábbis a legkirívóbb hazugságokra rámutatni a jelentésből) arról, hogyan is érvényesül valójában a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának a gyakorlatba való átültetése napjaink Szlovákiájában.

A valóság másképp fest

Emlékeztessünk rá, hogy Szlovákia 2001. február 20-án írta alá Strassbourgban a Kartát, amelyet a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2001. 6. 19-én az 1497. sz. határozatában hagyott jóvá. A Karta Szlovákiában 2002. január 1-jével lépett érvénybe. Ez azt jelenti: Szlovákia vállalta, hogy az alapokmányba foglalt kötelezetsségeknek eleget tesz. Az alapokmány teljesítését, alkalmazását szakértői bizottság ellenőrzi rendszeresen (háromévente), hasonlóképpen, mint a többi uniós tagországban. Az ellenőrzések összegzéseként jelentés készül, amelyben a bizottság megfogalmazza aggályait, figyelmeztetéseit és tanácsait. A 2013-ban lezajlott helyzetfelmérést követő jelentés teli van ilyenekkel.

Azt is jegyezzük meg, hogy a szlovák kormány az ajánlások nyomán 2011. 10. 1-jén létrehozta az emberi jogokkal és a kisebbségek jogaival foglalkozó állandó tanácsadó szervét, amelyet a kormány alelnöke vezetett. Ez a szerv azonban csak 2012 márciusáig működött, mert a Fico-kormány elégségesnek tartja, hogy azóta is csak tervezgeti, milyen struktúrájú kormánytanácsot hozzon létre. Mivel a következő parlamenti választásokig szűk egy esztendő van hátra, nem valószínű, hogy megszületik valamilyen döntés. A jelenlegi szlovák kormány tehát e nélkül a szerv nélkül tölti ki négyéves választási időszakát. Ezt a kormány jelentése is megállapítja, miközben nem ad választ arra, miért nem lépett az ügyben. Ehelyett az T. t. 184/1999-es kisebbségi nyelvhasználati törvényre mutogat, amely „lehetővé teszi a Szlovák Köztársaság kisebbségekhez tartozó polgárainak a kisebbségi nyelv használatát és szabályozza a nyelvhasználatot a hivatalos kapcsolattartásban és más területeken”.

A tárgyilagos elemzés ugyanakkor nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a Karta 4. cikkében a fennálló védelmi rendszerek meghatározása vonatkozásában kijelentik, hogy:

„A Karta egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, mint amely korlátozza vagy lerontja az Emberi Jogok Európai Egyezménye által biztosított jogokat (lásd pl. annak 1. fejezet 14. cikke és a Tizenkettedik Kiegészítő Jegyzőkönyv alapján megfogalmazott 1. cikk);

Rendelkezései nem érintik azoknak a valamely Fél területén létező, illetve megfelelő kétoldalú vagy sokoldalú nemzetközi megállapodások által előírt rendelkezéseknek az érvényét, amelyek a regionális vagy kisebbségi nyelvek helyzetét, vagy a kisebbségekhez tartozó személyek jogi státuszát kedvezőbben szabályozzák (lásd pl. A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény 5. cikke 2. bekezdése[1] és 16. cikke[2], amelyet Szlovákia törvénytárában 160/1998 sz. alatt jelentettek meg, s melynek máig sem érvényesülő és érvényesíthető kitételeit a szlovákiai törvénytárban 115/1997. szám alatt jóváhagyott Szerződés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről szóló törvényének 15. cikke 2. bekezdése d) pontjában is –  annak foganatosítása nélkül – megerősítettek.[3] Valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2. és 21. cikkének 1. bekezdése.)”

Most lássuk részletesen, mit kifogásol/tanácsol az ET szakértői bizottsága, és hogyan magyarázza a kormány jelentésében a szlovákiai magyarok nyelvhasználati jogaira vonatkozó „bizonyítványát”.

8. cikk – Oktatásügy

A Karta szerint a szerződő felek biztosítják az alapfokú anyanyelvi oktatást a kisebbség anyanyelvén. A szakértői bizottság ennek értelmében legutóbbi jelentésében „arra ösztönzi a szlovák hivatalokat, hogy foganatosítsanak speciális intézkedéseket a magyar anyanyelvű alapoktatás bebiztosítására mindenki számára, aki erre igényt tart.” Magyarán: olyan intézményrendszert kell működtetni, amely lehetővé teszi minden szlovákiai magyar gyermek számára a magyar nyelvű alapfokú oktatást.

Ezzel szemben a Dušan Čaplovič miniszter vezette oktatási minisztérium a „reform” álcája alatt tavalyelőtt olyan törvényt fogadott el, amely kötelező jelleggel minimális osztálylétszámokat vezet be, amivel veszélybe sodorta a vidéki kislétszámú iskolákat. Több mint száz szlovákiai magyar kisiskolát vagy kis diáklétszámú iskolát szüntethet meg az új törvény, ami a 261 magyar oktatási intézménynek több közel fele is lehet! A törvény jelen pillanatban is érvényben van. A jogszabály az iskolaigazgatók kinevezésének jogkörében  is csökkenti elveszi a pedagógusokból, szülőkből és önkormányzati képviselőkből álló iskolatanácsok jogosultságait, hiszen az eddigi javaslattevési döntési mechanizmust úgy módosítja, hogy az igazgatóválasztást és kinevezést az iskolafenntartó önkormányzatok vezetőire, a települések polgármestereire ruházza át.

Az idén tavasszal jóváhagyott rendelkezés a kerettantervben az általános iskolák alsó tagozatain az eddigi óraszámnál jelentősen kevesebbet irányoz elő az anyanyelv oktatására. Ez a tervek szerint ugyan csak szeptembertől hatályos intézkedés, amely a szlovák intézményekben alkalmazottnál alacsonyabb normákat vezet be az anyanyelv oktatására a nemzetiségi nyelvű iskolákban. Az Állami Pedagógiai Intézet (ŠPÚ) szakértői támogatták, hogy több magyaróra legyen az új kerettantervben, ám a minisztérium illetékesei számára elfogadhatatlan volt, hogy a magyarórák száma magasabb legyen, mint a szlovákóráké. Az „innovált” kerettanterv a magyar oktatási nyelvű alapiskolák első osztályos tanulóinak heti 5, míg a szlovákoknak heti 9 órában szabja meg az anyanyelvi írás- és olvasásoktatást. Hasonló a helyzet a további alsó tagozatos évfolyamokban is: míg a magyar tanulók heti öt-hat, addig a szlovák kisdiákok heti hét-nyolc órán alapozhatják meg anyanyelvi ismereteiket. A szabadon felhasználható órák száma is a diszkrimináció épületes példája: míg a magyar alapiskolákban 7, addig a szlovák iskolákban 19 órával rendelkezhet az igazgató és az iskolavezetés a szabadon felhasználható órák tekintetében. Ha a pedagógus a szabadon használható órákból kompenzálja a hiányzó anyanyelvi írás-olvasás oktatását, alig jut óraszám más (környezetvédelem stb.) hasznos ismeretek oktatására. Mindezek a lépések a magyar iskolai oktatás színvonalának további tudatos rombolásaként értelmezhetők, hiszen így európai szinten a szlovákiai magyar kisdiákok járnak a legrosszabbul!

Az oktatási minisztérium ugyanakkor nem hagyta jóvá az állami kerettantervek innovációjának részeként a magyar tannyelvű iskolák számára elkészített történelem kerettantervet. A magyar alapiskolák és középiskolák számára készített kerettantervet annak ellenére utasították el, hogy azt az Állami Pedagógiai Intézet (ŠPÚ) keretében működő központi tantárgybizottság és más felkért szakemberek dolgozták ki, s teljes mértékben megfelel az érvényes előírásoknak és szakmai elvárásoknak. Saját tanterv híján a magyar alapiskolákban továbbra is a szlovák történelem kerettanterve alapján kell oktatni a tananyagot, így a magyar múlt szempontjából fontos események és szereplők továbbra is marginális szerepet kapnak. Így lehet leépíteni az egészséges nemzeti öntudatot.

A 2013-as törvénymódosításnak egyik legdurvább vonatkozása, hogy a finanszírozás terhének egy részét továbbra is rátestálja a fenntartóra (az önkormányzatra). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy továbbra sem oldódik meg az eredeti önkormányzati jogkörök és az átruházott állami jogkorok finanszírozásának tisztázása. Az állami támogatást a kis létszámú iskolák esetében annyira kevés, hogy az önkormányzatok kénytelenek saját „zsebből” hozzájárulni az energiaköltségekhez és nem egy esetben a tanárok bérköltségét is támogatniuk kell. Az eredeti önkormányzati jogkör (napközi, szakács stb.) pedig már így is drasztikusan terheli adott települések költségvetését. A törvény ugyanakkor jogot formál a „nem megfelelő” létszám esetén az illető iskola kiiktatására az iskolahálózatból. Ez a törvény nemcsak a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának betűjével ellentétes, hanem magának az országnak az alkotmányával is.

A kormány jelentése mindezek ellenére hemzseg a közhelyektől és csúsztatásoktól, mint „a kisebbséghez tartozó szülőknek biztosítva van a demokratikus, anyanyelvi iskola választásának joga a gyermekeik számára”,  „a nemzeti kisebbséghez és etnikai csoportokhoz tartozó gyerekeknek és tanulóknak az államnyelv elsajátítása mellett joguk van az anyanyelvükön történő nevelésre és művelődésre is”.

Közben kimutatható, hogy – a már korábbi „iskola-összevonásokkal” megszüntetett oktatási intézmények esetében is – az anyanyelvi oktatás elérhetősége sem biztosított. A megszüntetett helyi iskola kijelölt „pótintézménye” irányába vagy nincs, vagy megszűnt a tömegközlekedés, vagy jelentős anyagi megterhelést jelent az utazás, hiszen iskolabuszok nem léteznek, illetve az államnyelvű iskola településének az irányába alakítottak ki járatokat, s ezt teszik anyagilag hozzáférhetőbbé (olcsóbbá). Az ilyen rendelkezések ellentétesek a perszonalitás, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvével.

Ráadásul a kisebbségi közösségek nyelvterületeinek körzetében az államnyelvű iskolákban sehol sem érvényesül a Karta 7. cikkének g) pontja, melynek értelmében Szlovákia kötelezte magát olyan eszközök biztosítására, melyek lehetővé teszik valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó körzetben lakók, de e nyelvet nem beszélők számára, hogy amennyiben kívánják, elsajátíthassák a kisebbségi nyelvet.

A szakértői bizottság „felszólítja a szlovák szerveket, hogy a magyar nyelvű iskolákban javítsák a magyar történelem és kultúra oktatását.”

Mit állít a kormány jelentése? „A nemzeti kisebbséghez tartozó gyerekek oktatásának külön témáját képezi a kiváló minőségű tankönyvek, munkafüzetek bebiztosítása az iskolákban.” A jelentés írója vagy nem tudja, mit beszél, vagy hazudik. Mint említettük, az alapiskolák és középiskolák számára jóváhagyott, a tanterv szerint használható tankönyvek a szlovák iskolák számára írt szlovák tankönyvek magyar tükörfordításai. A tükörfordítással készült tankönyvek helytelen és magyartalan megfogalmazásain egy értelmesebb kisdiák is megbotránkozik, jobb esetben elszórakozik. Pl. az ötödik osztályos honismeret tankönyvből: „Ezt az ünnepet évszázadokon át folyamatosan ünnepelték.” – Mire a gyermek: megállás nélkül és folyamatosan? Akkor mikor dolgoztak? A hatodikos állampolgári nevelés tankönyv pedig teljesen abszurd, a benne feltüntetett fogalmakat helytelenül vagy pontatlanul magyarázza, ráadásul ezek a szómagyarázatok nem is függnek össze az adott tananyaggal, vagy csak nagyon érintőlegesen.

Ezek vizsgálatával és jóváhagyásával az Állami Pedagógiai Intézet (az oktatási minisztérium szakmai intézete) foglalkozik. A szlovákiai nemzetiségi történelemoktatásból egyébként is kiirthatatlan az a tendencia, mellyel a hatalom kizárólagos és egységes nemzettudatot kíván formálni Szlovákián belül, figyelmen kívül hagyva azokat a nemzetiségi kisebbségeket, etnikumokat (így a magyarokat is), amelyek a többségi közösségétől eltérően más nyelvvel, kultúrával és múlttal rendelkeznek. „A történelmi eseményeket, benne a magyar történelmet is szláv, illetve szlovák szempontból tárgyalják. A szlovákiai magyar közösség szakértői szerint a lefordított tankönyvek azért is elfogadhatatlanok, mert a magyar tanulók ezekből nem ismerhetik meg őseik és nemzetük múltját. Ezek a könyvek azt sugallják, hogy az események csak a mai Szlovákia területén, csak a szlovák személyiségek körül forogtak, s bár magyarul tanulhatjuk a történelmet, a nemzeti történelem nagy részét hivatalosan is kihúzták a tananyagból. A könyvek kizárólag szlovák szempontból vizsgálják az egyes témákat, sok esetben manipulált módon, így ezeket a könyveket még a szlovák tanulóknak sem javasoljuk, nemhogy a magyaroknak” – állítják a szakértők. És ilyen tankönyvekből oktatják a magyar gyerekeket! Ezek a tankönyvek tankönyvhöz méltatlan, a gyermekben bűntudatot, vagy kisebbrendűség érzést keltő, sértő kifejezések használatával (mint pl. „magyar hordák”) károsítják-rombolják a gyermek identitástudatát és hovatartozásának vállalását. Ez összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájának a gyermekek jogaira vonatkozó 24. cikke 1. bekezdésével, amely szerint „a gyermekeknek joguk van a jólétükhöz szükséges védelemhez és gondoskodáshoz”, és 2. bekezdésével, melynek értelmében „a hatóságok és a magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos tevékenységében a gyermek mindenek fölött álló érdekének kell az elsődleges szempontnak lennie”.

Az állami kerettantervek innovációjának keretében a magyar tannyelvű iskoláknak szánt önálló történelem kerettantervek újabb változatát ugyanakkor a szlovák oktatási minisztérium – nem először – elutasítja!

Vajon hogyan kell értelmeznünk azt a hazugságot, amikor a szlovák jelentésben ezt olvassuk: „Az állami oktatási programok innovációján belül két speciális oktatási program készült, amely reagál a történelemoktatás módjának problémáira és a történelem tankönyvek gondjaira a magyar oktatási nyelvű iskolákban, figyelembe véve a magyar nemzetiségű diákok történelemtudatát, identitását”? A szépen hangzó körmondatra a fenti tények szerinti szándék adja meg a valós választ, amely homlokegyenest ellentétes a kormány állításával. Az ismétlődő szócsaták kiküszöbölése érdekében például ideje lenne, hogy a szlovák oktatási minisztérium bemutassa azokat a tankönyveket, amelyek – állítása szerint – részben szlovákiai magyar szakemberek és (horribile dictu) magyarországi szakemberek segítségével készültek, és „figyelembe veszik a magyar nemzetiségű diákok történelemtudatát és identitását”!

Végül a legvaskosabb hazugságok közül említsünk néhányat. A kormány jelentése szerint az európai Kartában vállalt kötelezettségek értelmében a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken kisebb létszámmal is nyílhatnak iskolai osztályok (lásd: Čaplovič-féle törvény!). Másik: a tanuló a felvételi vizsgán pozitív diszkriminációban részesül, ha magyar alapiskolából jelentkezik szlovák iskolába. (A mondatból nem derül ki, hogy felsőbb szintű iskolára gondol-e a jelentés fogalmazója, vagy egyszerűen iskolaváltásra.)

A Karta kötelezi Szlovákiát, hogy tegye lehetővé a szakközépiskolákban a kisebbségi nyelven történő oktatást. A szakértői bizottság a jelentésében „támogatja Szlovákiát abban, hogy a magyar nyelvű műszaki és szakoktatás hozzáférhető legyen”. Ezzel szemben mi a valóság? A Szlovákiában korábban létező magyar szaktanintézetek (tanonciskolák) napjainkra szinte eltűntek! 2014-ben például 413 szlovák, 31 vegyes, tehát szlovák-magyar és mindössze 9 magyar nyelvű középfokú szaktanintézet létezett az országban. Ez a szlovákiai szakiskoláknak a 2%-a, miközben a magyarok aránya az országban hivatalosan 8,5% körüli. Szlovákiában a becsületes szakmunkás csak szlovák lehet, ha magyar fiatal szakmát akar tanulni, nyelvet kell váltania! Hogy mennyire támogatja az állam a magyar középfokú szakoktatást, a kormány jelentése példát is említ. Nem tévedés, a 23. oldal alján olvashatjuk: „A 2012-2013-as években segítség lett nyújtva az ocsovái magán szakközépiskolának, amely elsősorban a roma ifjúság nevelésére és képzésére irányul.” Ehhez már kommentár sem szükséges. Ez több mint arcátlanság.

A magyar pedagógusok továbbképzése is sok kívánnivalót hagy maga után. Ráadásul a magyar tanítási nyelvű iskolákban oktató pedagógusokat anyagilag is diszkriminálják, hiszen pl. a különböző (magyar nyelvű) versenyekre való felkészítésért – szlovák kollégáikkal szemben – a magyar pedagógusok nem kapnak térítést.

A magyar tanítási nyelvű iskolákban oktató pedagógusok bérei – összevetve az államnyelven oktató iskoláinak pedagógusaiéval – lényeges különbségeket mutatnak. Ez a különbség a Pozsony megyei önkormányzat fennhatósága alatt működő két magyar középiskolánál mutatja a legszolidabb különbséget, a többi megyében ez a szakadék jóval nagyobb.

 

II.

9. cikk - Igazságszolgáltatás

A büntetőperekben a szlovák bíróságok kötelesek biztosítani, hogy a tárgyalás a vádlott regionális/kisebbségi nyelvén folyjon (i); a vádlott számára lehetővé kell tenni az anyanyelve használatát (ii); a szóban és írásban benyújtott bizonyítékokat nem szabad elutasítani azért, mert azok a kisebbség nyelvén lettek előadva (iii), a bíróság köteles tolmácsot biztosítani (iV). Ugyanez vonatkozik a polgári és egyéb jellegű perekre. Minderre akkor is joga van az érintettnek, ha érti és beszéli a szlovák nyelvet.

Mivel az első három pont a legritkább esetben érvényesül, „a szakértői bizottság felszólítja a szerveket, hozzanak intézkedéseket elegendő szakképzett tolmács bebiztosítására”. Ezzel szemben a perek zömükben államnyelven folynak, és kevés a szakképzett tolmács. A bíróságnak figyelmeztetnie kellene a vádlottat, hogy jogában áll az anyanyelvét használni. Ez szinte sosem fordul elő a szlovák joggyakorlatban. A kormány jelentésében egy szó sem esik a szakképzett tolmácsok számáról, képzéséről stb. A mellébeszélés ékes példája, hogy a jelentés szerint a tolmács-fordítói hivatás önkéntes, ezért nem is tervezik, hogy a tolmácsokat lajstromba vegyék. A kormány jelentése (ne feledjük, a magyar nyelv használatára vonatkozó passzusról beszélünk!) példaként hozza fel az Eperjesi Egyetem ruszin nyelv és kultúra karának oktatóit, akiket tolmácsként használnak, mivel a hiteles tolmácsok jegyzékében jelenleg nem található ruszin, roma vagy jiddis nyelvet bíró tolmács. Hogy ennek mi köze van a magyarok által lakott régiókban zajló bírósági tárgyalásokhoz, nehéz lenne megmagyarázni.

Mivel a tolmács csak közvetítő, aki az információk egy részét nem tudja továbbítani, a hatékony bírósági kisebbségi nyelvhasználat feltétele a kisebbségi nyelvet beszélő bírák és bírósági alkalmazottak biztosítása lenne. Ez nem lehetetlen elvárás, hiszen a kisebbségek által lakott területeken lévő bíróságoknak vannak, illetve kell, hogy legyenek kisebbségi nyelvet beszélő bírái. Rajtuk kívül biztosítani kellene a kisebbségi nyelvű eljárás nyelvi és módszertani segítését, a hivatali nyelvhasználatéhoz hasonlóan. Eddig semmilyen lépés nem történt ezen a téren, a kisebbségek bírósági nyelvhasználata ezért nem valósulhatott meg.

A szlovákiai bíróságok gyakorlatára legszemléltetőbb példa Malina Žák Hedvig esete a Nyitrai Járásbírósággal, akinek joga lett volna a vádirat magyar nyelvű fordításához, ilyet azonban a főügyészség nem nyújtott be, és nem is világosította fel erről a jogáról a vádlottat.  A bírónő a vádindítvány elutasítását azzal indokolta, hogy az ügyész nem világosította fel az asszonyt: a büntető perrendtartás alapján magyar állampolgárként jogosult arra, hogy a vádiratot magyar fordításban kapja meg. „Erről a jogáról a vádlott lemondhat, viszont az aktában nyoma sincs annak, hogy az ügyész felvilágosította volna. Mivel ezt nem tette meg, kötelessége lett volna lefordíttatni a vádiratot”. Az ügyészségnek tudomása volt arról, hogy a nő magyar nemzetiségű, ez már a 2007. május 14-i rendőrségi kihallgatás jegyzőkönyvében olvasható. Ügyvédje a 2014. január 23-ai iratismertetésen is kérte a magyar fordítást, ennek az ügyész nem tett eleget.

A kormány jelentésében hemzsegnek a „lehet”, „megengedett”, „joga van rá” jellegű megfogalmazások. Egy szó sem esik arról, hogy az állam milyen intézkedéseket tesz a jog érvényesítése és érvényesíthetősége érdekében. Egy dolog ugyanis törvénybe foglalt jog, más dolog a mindennapi gyakorlat. A gyakorlatban a regionális és kisebbségi nyelvet beszélő polgárok jogai napirenden sérülnek.

A szakértői bizottság „felszólítja Szlovákiát, hogy hozzon intézkedéseket, amelyek egyszerűbbé teszik ezeknek a kötelezettség-vállalásoknak az érvényesülését a gyakorlatban, és kéri, hogy a következő periodikus jelentésben erről aprólékos információt szolgáltasson”.

A kormány jelentésében erre vonatkozóan ezt is olvashatjuk: „A regionális és kisebbségi nyelvek használatának abszolút garanciája a Kartában csak alternatívaként szerepel, és a Szlovák Köztársaság jelen pillanatban nem mérlegel olyan változtatást, amely biztosítaná a tolmácsolást olyan személyeknek,  akik teljes mértékben értik az eljárás nyelvét. Ilyen esetben mértéktelen költségnövekedésről, némely esetben akár a büntetőeljárás tudatos gátolásáról vagy elhúzásáról lehetne szó.”

Ez a magyarázat összeegyeztethetetlen a Karta  7. cikkének 2. bekezdésével, mely szerint „a Felek vállalják, hogy, ha azt még nem tették volna meg, megszüntetnek minden indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, megszigorítást vagy előnyben részesítést, amely valamely regionális vagy kisebbségi nyelv használatát érinti, és célja az, hogy e nyelv megőrzésétől vagy fejlesztésétől elbátortalanítson, vagy azt veszélyeztesse”, valamint „a regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala, melyek célja, hogy az ezeket a nyelveket használók és a lakosság többi része közötti egyenlőség kiteljesedjen, vagy hogy különleges helyzetüket figyelembe vegyék, nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek”.

S a kormány „intézkedése” egyben ellentmond a Karta 7. cikke 1. bekezdése c) ii. pontjában foglaltaknak, amelyeknek értelmében „a közigazgatási ügyekben illetékes igazságszolgáltatási szervek előtti eljárásokban megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie az igazságszolgáltatási szerv előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használja anélkül, hogy az számára külön költséget jelentene”.

Szlovákia ugyancsak kötelezte magát (3. bek.), hogy biztosítja a legfontosabb törvények hozzáférhetőségét a regionális és kisebbségi nyelven. Mivel ez nem történt meg, a szakértői bizottság ismételten „figyelmeztette a szlovák hivatalokat, biztosítsák be, hogy a legfontosabb állami törvények és törvényi előírások magyarul is elérhetőek legyenek”. A kormány a jelentésben megállapítja, hogy „a törvényi előírások többsége már le van fordítva magyar nyelvre, és különböző publikációknak köszönhetően a nyilvánosság számára hozzáférhetők”. Csak azt felejti el hozzátenni, hogy a fordításokat a Pro Civis Polgári Társulás munkatársai készítették és publikálták, vagyis a szlovák állam a füle botját sem mozdította, sőt még csak nem is támogatta anyagilag ezt a tevékenységet. A jelentés azt is hozzáteszi: „a törvényi előírások a SzK többi kisebbségi nyelvére még nem lettek lefordítva”. Vajon miért? Mert a többi kisebbség nem fordította le a saját nyelvére? E tekintetben, áll a kormány jelentésben, a kormánykibztos „már kezdeményezte” a fordítások bebiztosítását.

 

III.

10. cikk – Közigazgatási hatóságok és közszolgálati szervek

 

„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, biztosítsák be, hogy azok a dolgozók, akik a kapcsolattartást biztosítják a nyilvánossággal, használják a magyar nyelvet mindazokkal, akik magyarul fordulnak hozzájuk, mindenütt, ahol elegendő személy beszéli ezt a nyelvet, tekintet nélkül arra, hogy a szlovák törvényben létezik vagy sem a 20%-os küszöb.” Magyarán: az állami hivatalnokoknak ismerniük és használniuk kellene a magyar nyelvet ott, ahol magyarok élnek, tekintet nélkül a nyelvtörvényben megállapított 20 százalékos nyelvhasználati küszöbre. A kormányjelentésnek ez a passzusa is ezer sebből vérzik. Nehéz ugyanis megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

A jelentés utalgat a nyelvtörvényre, amely úgymond „egyensúlyt teremtett” az államnyelv és a kisebbségi nyelvhasználat között, felemlegeti a kisebbségi nyelvhasználati törvény nyújtotta lehetőségeket és jogokat. Csak éppen a napi gyakorlatról nem tesz említést. A fő gondot az okozza, hogy míg az államnyelvtörvény az ország egész területére vonatkozik, a kisebbségi nyelvtörvény területi hatálya csak azokra a községekre terjed ki, ahol a kisebbségi nyelvet használó lakosok aránya eléri a 20%-ot, illetve majdan 2021-től a 15%-ot. A 20 százalékos küszöb annyit jelent, hogy például Pozsony vagy Kassa magyarsága a hivatali kapcsolatban, tekintet nélkül arra, hogy az országban a legnagyobb közösségek közé tartozik, nem használhatja anyanyelvét. Léva, Vágsellye, Losonc magyarsága csak a közelmúltban esett 20% alá, így a törvény már rájuk sem vonatkozik.  A 20 százalékos lakosságarány megléte ugyanakkor a falvakba szorítja le az anyanyelv hivatali érintkezésben való használatát, a kisebbségek által lakott községek nagy része ugyanis olyan körzet (járás), illetve megye területén fekszik, amelynek székhelyére nem terjed ki a kisebbségi nyelvtörvény hatálya. Ezért a körzeti (járási), illetve megyei hatáskörű szervek előtt (pl. nagyszombati vagy nyitrai megyei hivatalok, vagy a lévai járási hivatalok) nem használhatók a kisebbségi nyelvek. Hasonló okokból a helyi szinten kisebbségi nyelven indított eljárás másodfokon már csak államnyelven folyhat, ami arra ösztönzi a feleket és a hivatalokat, hogy helyi szinten se éljenek a kisebbségi nyelvhasználat nyújtotta lehetőségekkel. Ráadásul: a hivatalokat a törvény nem kötelezi a kisebbségi (magyar) nyelv használatára, csak megengedi azt nekik. Aztán az ügyfél szerencséjén múlik, hogy milyen hivatalnokkal kerülnek szembe.

A nyelvhasználati küszöb kérdésénél még durvább jelensét, hogy az államnyelv használata a törvény szerint minden intézmény részére minden esetben kötelező. A kisebbségi nyelvhasználat joga viszont már nem a intézmények szintjéről közelíti meg ezen jogot, hanem a polgár oldaláról, akinek a T.t. 184/1999-es törvénye szerint joga van nyelvét a hivatali érintkezésben használni. Egy példával szemléltetve: egy polgármester (mint intézmény) a magyar tannyelvű iskola tanévnyitóján már szlovákul kellene, hogy beszéljen, hiszen itt már nem a polgár-intézmény közötti, hanem az intézmény-intézmény közötti kommunikáció zajlik. Ez pedig semmi esetre sem mondható egyensúlyi állapotnak!

 

A Karta ugyan kötelezi Szlovákiát, pontosabban Szlovákia kötelezte magát, hogy biztosítja a helyi és regionális (járási, megyei) hivatalokban a magyar nyelv használatát, a gyakorlat azonban teljesen mást mutat. Az sincs meghatározva például, mi számít „egyéb közigazgatási szervnek” (pl. Szociális Biztosító, adóhivatal, egészségügyi biztosítók, lakásfejlesztési alap, közlekedési vállalat stb.). A Szociális Biztosító munkatársai például évekkel ezelőtt kaptak egy belső rendelkezést, amelyben közlik velük, hogy az intézmény csak „államnyelven” kommunikálhat az ügyfelekkel, vagyis a regionális és kisebbségi nyelvek használata kifejezetten tilos. Tudomásunk szerint ezt a rendeletet a mai napig nem vonták vissza. A gyakorlatban ugyan az intézmény dolgozója beszélhet az ügyféllel az anyanyelvén, amennyiben azt bírja, de írásban ez tilos.

A szlovák kormány jelentésében olvashatjuk, hogy „a helyi önkormányzatok (a bizonyos 20% fölött) kötelesek írásban közzétenni a székhelyükön, illetve látható helyen kifüggeszteni, hogy az illető hivatalban beszélnek magyarul”. Szintén kötelesek az életre, egészségre, vagyoni veszélyre vonatkozó információkat magyarul feltüntetni. Sorolhatnánk a példákat, hogy a magyarok által lakott településeken milyen életre, egészségre veszélyes esetekben hiányzik a magyar figyelmeztetés. A Pro Civis Polgári Társulás például a közel 40 töltőállomásaival szemben élt panasszal ilyen ügyben (robbanás- és tűzveszély). A kormányhivatal hosszú vizsgálódást követően egy év után kötelezte a vállalatot a magyar feliratok kihelyezésére, holott az a törvényből eredő kötelességük lett volna. De említhetnénk például a keszölcési kompot is, ahol a biztonsági előírások csak szlovákul olvashatók, holott nagyobb részt (és nem 20%-ban!) magyarok lakják az érintett falvakat. A Pro Civis egyik munkatársa érdekes esetről számolt be 2014 decemberében. A Rozsnyói járás több településén járva a helyi temetők kapuján a rendőrség rozsnyói igazgatóságának közleménye függött, felszólítva a lakosokat, őrizkedjenek a tolvajoktól, és ne hagyják őrizetlenül a temető előtt a gépkocsijaikat. A vagyonvédelmi figyelmeztetés csak szlovák nyelven szerepelt, tekintet nélkül arra, hogy ezekben a falvakban nemcsak 20% fölötti a magyar nemzetiségű lakosok aránya, de 60-80% közötti, sőt magasabb.

Más kérdés, hogy az állam sem a hivatalos ügyintézéshez, sem a figyelmeztető, sem egyéb táblák kihelyezésére nem biztosít fedezetet. Az űrlapok, nyomtatványok, kérvények stb. elkészítése és annak minden költsége minden esetben az önkormányzatokat  terheli. Vagyis az ott élő polgárok hiába adófizetői az országnak, nem jár nekik az állam részéről a kétnyelvű felirat. Az önkormányzatoknak jogukban áll – olvasható a jelentésben – például magyar nyelvű újságot kiadni. Arról már nem történik említés, hogy az illető községben élő néhány százaléknyi „többség” ezt sérelmesnek tartja, és sorozatosan feljelenti az önkormányzatot, még akkor is, ha egy kétnyelvű lapban minden közérdekű önkormányzati tájékoztatás két nyelven jelent meg. Alapvető hiányosság, hogy az állami hivatalokban hiányoznak a törvények és törvényerejű rendeletek magyar fordításai. Ezt a hiányt is a Pro Civis Polgári Társulás próbálja csökkenteni, folyamatosan fordítva és publikálva a szlovákiai törvényeket. Ez az állami szervek feladata lenne. Az űrlapokkal, nyomtatványokkal, mint már említettük, hasonló a helyzet.

Szlovákiában az anyanyelvhasználat joga több esetben egy-egy szakminisztérium jóindulatán múlik. Ilyen például a közúti és a vasúti kétnyelvű tájékoztató táblák ügye. Bár a kisebbségi nyelvhasználati törvény szerint a vasúti kétnyelvűség megengedett, a törvénybe foglalt lehetőség megvalósításához azonban a vasúti törvényt is módosítani kellene, ami a mai napig nem történt meg. Így a Szlovák Államvasutak természetesen erre a törvényre hivatkozik, amikor a vasúti kétnyelvűség ellen érvel. A polgári aktivisták által kirakott kétnyelvű táblákat a vasút igazgatósága órák alatt eltávolíttatja. Ugyanez a helyzet a közútkezelő vállalatokkal, amelyek nem a törvény által megengedett táblák kihelyezésében, hanem a kihelyezettek eltávolításában jeleskednek.

A kormányjelentés szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény alapján a helyi állami hivatalok kiadhatnak „születési anyakönyvi kivonatot, házassági anyakönyvi kivonatot, halotti anyakönyvi kivonatot” stb. magyarul. Lehet, hogy a kisebbségi nyelvhasználati törvény ezt megengedi, a gyakorlatban ilyenekkel csak akkor találkoznak a szlovákiai magyarok, ha külön kikérik az ilyen dokumentumot. Nem automatizmus és nem kötelező kétnyelvűeket kiadni, arról már nem is beszélve, hogy amennyiben valaki ilyet igényel, kizárólag az űrlap kétnyelvű — a benne szereplő adatok (pl. helységnév) már nem!

A jelentés tételesen felsorolja azoknak a közigazgatási hivataloknak a helyi szerveit, ahol magyarul is megértik az ügyfelet, ám valójában az ügyfeleknek ezekről sincs tudomásuk, ezekről sincs semmilyen hivatalos tájékoztatás. Eltekintve az összes járási hivatal felsorolásától, csak két példát idézzünk. A Tűzoltó Testület járási igazgatóságai közül hatnak a neve szerepel a jelentésben (Dunaszerdahely, Galánta, Komárom, Érsekújvár, Rimaszombat, Rozsnyó). A többi járási hivatalban nincs magyar kommunikáció (pl. Nagykürtös, Losonc, Tőketerebes, Vágsellye, Szenc, Nagyrőce, Nyitra, Kassa-vidék, Léva). Hasonló a helyzet a közegészségügyi regionális hivatalokban. Itt hét járási hivatalban lehet magyarul beszélni, a többiben nem. Alapvető kérdés viszont, hogy hol vannak a magyar vagy kétnyelvű kérvényminták, határozatok stb. az állami hivatalokban….. A válasz egyszerű és egyben döbbenetes is: egyáltalán nincsnek!

A hivatali nyelvhasználati jogok summázatát az alábbi mondat fogalmazza meg: „A módosított törvény (értsd kisebbségi nyelvhasználati törvény) 2.§ 8.bek.-e lehetővé tette a kisebbségi nyelv szóbeli használatát a SzK bármelyik településének hivatalában, a kisebbség százalékos arányától függetlenül, amennyiben a közigazgatási szerv dolgozója és a részvevő ügyfél ezzel egyet értenek.”  Világos beszéd: ha a hivatalnok méltóztatik úgy gondolni, hogy beszél az ügyféllel magyarul, akkor az ügyfélnek szerencséje van; ha úgy dönt, hogy – még ha ért is magyarul – nem óhajt magyarul beszélni, az ügyfélnek pechje van.  De ez a passzus is csak a beszélt nyelvről értekezik, s nem a hivatali ügyintézés alapjáról: az írásban történő komminukációról.

A Karta 10. cikkének 5. bekezdése kimondja: a Felek vállalják, hogy megengedik a családneveknek az érdekeltek kérésére a regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatát és felvételét. A kormányjelentés 8. oldalán meg is említi ezen jogok törvénybe iktatott voltát, érvényesítésük azonban a legtöbb esetben hivatali akadályoztatásba ütközik. A hivatalnok azt állítja, hogy nem lehetséges a név visszamagyarítás, aztán próbálja meggyőzni az ügyfelet, hogy ő nem is lehet magyar, ha a mai Szlovákia területén született, vagy ha még nyelvi nehézségei is vannak, akkor előszeretettel tesz gúnyos megjegyzést. A jogban járatlanabb ügyfelet így sikeresen megszégyenítik és elriasztják, a kitartóbbaknak pedig csak panasztétel után (időnként ismételt panaszra) intézik el az ügyét.

Az anya lánykori családnevének, illetve visszamagyarított nevének beírása a gyermek születési anyakönyvi kivonatába – vagy legalább annak megjegyzés részébe – az egyik anyakönyvi hivatalnál lehetséges, a másiknál azonban lehetetlen, ezáltal hivatalos okiratokban egy olyan fontos személyi azonosító, mint az anya születési családi neve a különféle okiratokban így többféle módon szerepelhet. A lánygyermek születési adatainak szülészeti/kórházi a beíratásánál elterjedt hivatali gyakorlat, hogy az anyakönyvvezető a önkényesen államnyelvű családnév-végződéssel és keresztnévi formában jegyzi be lánygyermek nevét, vagy az államnyelvi formájú névadásról előbb szép szóval próbálja meggyőzni a gyermekének nevét magyarul beíratni kívánó szülőt (olyan jellegű rábeszéléssel, hogy adjon „normális nevet” ennek a kicsinek,) s ha ez nem segít, a verbális erőszak eszközéhez folyamodva azzal próbál nyomást gyakorolni rá, hogy „de ugye tudja, hogy ezzel nehéz élete lesz ennek a kölyöknek?!”. (Viete, že týmto bude mať ťažký život to decko.)

„A szakértői bizottság hangsúlyozottan szólítja fel a szlovák szerveket, hogy hozzanak intézkedéseket, amelyek támogatnák a hagyományos és helyes magyar helységnévhasználatot, tekintet nélkül a 20%-os küszöbre.”

A kormány jelentése azt bizonygatja, hogy bővült azon települések köre, amelyek használhatják magyar nevüket. Arról hallgat, hogy Szlovákia erőszakkal – törvényi kivétellel – ragaszkodik a jeles szlovák személyiségekről átkeresztelt helységek új neveihez (Štúrovo-Párkány, Bohuňovo-Lekenye, Hurbanovo-Ógyalla, Palárikovo-Tótmegyer, Jesenské-Feled, Tešedíkovo - Pered stb.), és sok község nem írhatja ki eredeti, hagyományos nevét. Ennek vonatkozásában a kormány érvényes helyi helységnév-használati referendumok ellenére sem engedi érvényesülni a helyi önkormányzatok önrendelkezési jogát (lásd pl. Pered), ami ellenkezik az Európai Unió jogrendjével.

 

11. cikk – Tömegtájékoztatási eszközök

„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, hogy bővítsék a közszolgálati televízióban a magyar nyelven sugárzott adás idejét és gyakoriságát.” A szlovák kormány a jelentésben ezt a felszólítást egyetlen lakonikus mondattal intézi el: „A Szlovák Televízióban magyar nyelven sugárzott nemzetiségi műsorok terjedelme 2011-ben 113 óra, 2012-ben 134 óra, 2013-ban 108 óra volt.” Ez a szám, mint látható, csökkenő tendenciát mutat. Számarányát tekintve a közel félmilliós magyarságot megilletné egy egész napos sugárzású televíziós csatorna. Ehelyett napi ötperces hírek és heti egy, fél óra terjedelmű magazin az, amit a szlovákiai magyarok nézhetnek. Igaz, a szlovákiai magyarok többsége a magyarországi televízióadók műsorát nézi, ám a koncessziós díjat minden szlovákiai háztartás köteles fizetni, tekintet nélkül arra, hogy egyáltalán van-e televíziós készüléke, s ha van, milyen adók műsorát nézi. A magyar adás sugárzási időpontja ugyanis állandóan más (pl. sportközvetítések függvénye), állandóan változik, így a nézők lassan leszoknak róla.

A bizottság a kereskedelmi rádióadókban is hiányolja a magyar nyelvet. A Karta tartalmazza azt a kitételt is, amely szerint „támogatni és/vagy könnyíteni kell a regionális vagy kisebbségi nyelven a televíziós programok sugárzását”, (c ii) ezen belül is a magántulajdonú adóknál. Ezzel szemben a szlovák médiatörvény és államnyelvtörvény egyenesen megtiltja a nem szlovák nyelvű rádió- és tévéadást, s a könnyítés helyett például a helyi és regionális kábeltelevíziók műsorait is köteles a tulajdonos feliratozással/szinkronnal ellátni, hogy egyáltalán adásba kerülhessenek. Ez egyrészt a tartalom ellenőrzését (cenzúra) jelenti, másrészt – diszkriminatív – anyagi terheket ró a tulajdonosra, hiszen a feliratozás/szinkron költségei nem terhelik a többségi nyelven sugárzó adókat, melyeket a törvény arra sem kötelez, hogy az érintett régióban élő kisebbségek nyelvén is sugározzák műsoraikat. Ez a gyakorlat a köztelevízióban is érvényesül. Mi több – olvashatjuk a jelentésben – az Audiovizuális Alaphoz (amelynek támogatnia kellene a regionális és kisebbségi nyelveken sugárzó televíziók műsorkészítését) benyújtott pályázatok nagy része éppen a feliratozás és a szinkronizálás költségeinek fedezése végett született. Vagyis a kisebbségi médiaműhelyek a támogatást nem magára a műsorkészítésre kapják, hanem az államnyelvtörvényi kötelezettség teljesítésére.

 „A szakértői bizottság számára nem világos, hogy a nemzeti kisebbségeket és hátrányos csoportokat érintő audiovizuális művek támogatása minden esetben az 1-es program (Audiovizuális Alap) prioritásai közt szerepel-e, vagyis be lesz-e biztosítva a folyamatos anyagi fenntartásuk, illetve támogatásuk. E tekintetben a bizottság szívesen látna konkrét információkat.” A jelentés erre a kérésre azt a választ adja, hogy az Audiovizuális Alaphoz benyújtott kérvényekről az Alap tanácsa dönt az igazgató javaslatára. „2011-ben a struktúra részét képezte a kisebbségek és hátrányos helyzetű csoportok támogatása. A következő időszakokban azonban ez a prioritás a támogatási struktúrában nem jelent meg.” Hangsúlyozza a jelentés, hogy az Alapnál nem érvényesül az „automatikus támogatás”, s hogy az ilyen jellegű támogatásokra a kormányhivatal hatáskörében működő kisebbségi kultúrák támogatási rendszere szolgál. Megjegyzendő, hogy teljesen esetlegesen, változó mértékben, késve stb.

A jelentésben megemlítik, hogy a periodikus, nem periodikus kiadványok, hang- és multimediális hordozók és elektronikus művek az 1.1.-es alprogramban kaptak támogatást. Ez is kitérő válasz, hiszen a kérdés nem a könyv- és lapkiadásra vonatkozott. Egész estét betöltő művészfilm magyar nyelven soha nem készült, dokumentum- vagy egy-egy portréfilmre pedig a kuratórium töredékösszegeket szokott megszavazni. Intézményi támogatás nem létezik, csak eseti, célirányos pályázati lehetőség, az ún. „grant-rendszer”, ami annyit jelent, hogy egy-egy fesztiválra, kulturális rendezvényre, könyv, újság kiadására stb. nyújthatnak be pályázatot a magyar (és a többi) kulturális szervezetek, de hogy miből működnek, hogyan léteznek, miből fizetik az irodát, villanyt, bért stb., az senkit nem érdekel.

A szakértői bizottság a következő periodikus jelentésben „szívesen látna több információt a magyar gyermekműsorok készítéséről és terjesztéséről”. A kérésre adott válasz frappáns, és kimerítő: „a hozzáférhető információk alapján nem léteznek olyan adatok, amelyek a Szlovák Köztársaságban készült audiovizuális művek nyelvi verzióit követnék”. Vagyis a kérdés marginális, és szóra sem érdemes. Ha valaki látott szlovákiai magyar gyermekfilmet, kérjük, jelezze.

Egy biztos, a kormányhivatal kisebbségi kultúrák támogatására szánt keretén kívül más forrás nem támogatja a regionális és kisebbségi nyelvek kultúráját. (Leszámítva az anyaországból kapott támogatást, ennek azonban – bár a szlovák szervek ezt figyelik és a pályázati kérvényeknél közvetetten számon is kérik – vajmi kevés köze van ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok Szlovákiában fizetnek adót, így a szlovák költségvetésből illeti meg őket arányos támogatás. A folyósított összeg sem arányosítható semmihez, nagysága évente változik, és arra elég, hogy a kiadók, kulturális szervezetek ne dobják be a törülközőt, de ne is fejlődjenek. A kormányhivatal ajánló szervében, a kuratóriumban többségben vannak a szlovákok, és a tagok sem szakmai, hanem ki tudja, milyen értékrendet képviselnek. Így a magyar kisebbségnek a beleszólása, a döntési joga korlátozott.

Az ET szakértői bizottsága számon kéri a szlovák szerveken, hogy „támogassák és/vagy tegyék lehetővé legalább egy kisebbségi napilap megalapítását és/vagy fenntartását”. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a kormányhivatal részösszeget juttat a meglevő egy napilapnak és a többi periodikumnak, ami a fenntartásuk költségeinek csak elenyésző töredékét jelenti. A bizottság által számon kért egy napilapot tulajdonképpen állami pénzen kellene biztosítani. Az első Csehszlovák Köztársaság idején több, kormány által támogatott magyar napilap létezett Szlovákiában. A támogatási rendszer mind a lapok, mind a könyvkiadás szempontjából teljesen esetleges, a pályázó vagy kap támogatást, vagy nem, a támogatási kritériumok átláthatatlanok, a támogatásra szánt keretösszeget a kormány ad hoc módon állapítja meg.

„A szakértői bizottság felszólítja a szlovák szerveket, hogy a következő periodikus jelentésben adjon információkat arról, hogyan finanszírozzák az utólagos költségeket a magyar nyelven megjelenő egyéb médiumok esetében.” A válasz kurta: „A magyar nyelven megjelenő médiumok utólagos költségeinek vizsgálata nem tartozik a SzK Kulturális Minisztériumának hatáskörébe.” Miközben a kérdés nem az volt, kinek a hatásköre, hanem hogy létezik-e utófinanszírozás? Logikus, hogy nem létezik, senki nem is hallott róla. Így nevetséges azt odavetni, hogy kinek a hatáskörébe nem tartozik.

 

12. cikk – Kulturális tevékenység és kulturális létesítmények

A Karta 1. pontjának 7. alpontját a jelentés egyszerűen figyelmen kívül hagyja, és rögtön a 2. pontra ad válaszokat. Arra is elég érdekes értelmezésben. A szakértői bizottság ugyanis konkrét példákat kér számon a kisebbségi kulturális intézmények és aktvitások tekintetében (könyvtárak, múzeumok, művészeti szervezetek, kulturális rendezvények stb.) A kormány jelentése kimerül a Szlovákiai Magyarok Múzeuma (felettes szerve a Szlovák Nemzeti Múzeum) 2012-es és 2013-as tevékenységének és kiállításainak felsorolásában, ide értve az alsósztregovai Madách-kastélyt és a szklabonyai Mikszáth-házat. A jelentés nem említi, hogy előbbit nem a szlovák költségvetésből, hanem európai uniós támogatásból újították fel.  Ezután a jelentés áttér a SĽUK (Szlovák Állami Népi Együttes) műsoraira, amelyek tartalmazzák a szlovákiai néptánchagyomány magyar elemeit is. Végül a jelentés érintőlegesen megemlíti, hogy az Ifjú Szívek fenntartója a SzK Kormányhivatala. Hogy Szlovákiában a megyei közgyűlések kegyelemkenyerén él pl. a komáromi Jókai Színház, a kassai Thália Színház, amelyek egy-egy előadásra pályázhatnak csupán, s hogy miből él a Szőttes, hogyan szervezik év közben banki hitelből a magyar kulturális fesztiválokat (amelyek azután év vége felé a Kormányhivataltól kapnak – ha kapnak – résztámogatást), hogy a legnagyobb kulturális tömegszervezet, a Csemadok – egyébként említés sem esik róla – miből él, szót sem érdemel a jelentésben. Fényes példaként említi viszont a jelentés, hogy például 2010-ben az eperjesi ukrán-ruszin Alexander Duchnovič Színház vendégszerepelt a pozsonyi Nemzeti Színházban, s hogy Turócszentmártonban vendégszerepelt a Jókai Színház. Egyszóval: minden szép, minden jó. A hiányok felsorolásától inkább eltekintünk, a jelentésnek ez a része önmagáért beszél.

 

13. cikk – Gazdasági és társadalmi élet

A jelentés leggellentmondásosabb része éppen a gazdasági és társadalmi életben tapasztalható szlovákiai gyakorlatra próbál magyarázatot adni. Miközben a Karta leszögezi (és Szlovákia aláíróként vállalta a betartását), hogy:

„a Felek az ország egészére nézve vállalják, hogy:

1. a) kiiktatnak jogalkotásukból minden olyan rendelkezést, mely igazolható okok nélkül tiltja vagy korlátozza a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát a gazdasági vagy társadalmi élet dokumentumaiban, különösen a munkaszerződésekben és az olyan technikai dokumentumokban, mint a termékek és felszerelések használati útmutatói;
2. b) megtiltják, hogy a vállalatok belső szabályzataiban és a magánokiratokba, legalábbis amelyek az azonos nyelvet beszélők között jöttek létre, a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát kizáró vagy korlátozó cikkek kerülnek;
3. c) fellépnek az olyan gyakorlattal szemben, mely elbátortalanít a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a gazdasági vagy társadalmi tevékenységek keretei között történő használatáról;
4. d) …megkönnyítik és/vagy bátorítják a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát.”

Ennek értelmében a szakértői bizottság felrója, hogy „Az ilyen tiltásokat, amelyek a szerződésből erednek, a szlovák törvénykezés nem tartalmazza.”

A jelentés erre az alábbi választ adja: „Egy nyelv használata önmagában nem korlátozza a másik nyelv használatát, mivel mindkét verzió egymás mellett megvalósítható anélkül, hogy az egyik verzió a másik rovására menne. A dokumentumok államnyelven történő elkészítésének kötelessége, miközben megengedi a kisebbségi nyelven történő elkészítését is, nem vezethet ahhoz a megállapításhoz, hogy szigorúan tilos lenne a kisebbségi nyelv használata.” Vagyis, megengedhető a kisebbségi nyelv használata, de nem kötelező, nem támogatandó. Merthogy: „Másrészt a diszkriminációmentesség elvéből eredően világos, hogy bizonyos, pontosan meghatározott dokumentumokban az államnyelv használatának minden személyre vonatkozó kötelessége –  amit közrendi okok és az államnyelven beszélő személyek jogai indokolnak –, nem tartható diszkriminálónak, mivel a kötelesség csak az államnyelv vonatkozásában érvényesül és mindenkivel szemben egyformán.”

Nesze neked, Karta és ajánlások! A szlovák kormány megmagyarázza, hogy miért nem tartja be azt a szerződést, amelynek a betartását kötelezően vállalta. Érthetően fogalmazva: az államnyelv használatának kötelességére azért van szükség, hogy a kisebbség ne diszkriminálja a többséget. A törvény nem könnyíti és ösztönzi a regionális vagy kisebbségi nyelvek használatát, „csak” nem tiltja. Ez az alapfilozófia, mint a búvópatak, mindenhol felbukkan, és magyarázatot ad a kötelezettségek be nem tartására. A kormány eközben állandóan a 2009-es nyelvtörvény-módosításra hivatkozik (8.§., 2. és 3. bek.), amely szerint Szlovákiában már nem fordul elő a szociális és a gazdasági életben a dokumentumok kisebbségi nyelven történő tiltása. (lásd: feljebb a Szociális Biztosító esetét). De a szorgalmazása sem érvényesül a gyakorlatban!

Miként az sem érvényesül, amit a Karta a 13 cikk 2. bek. c. pontjában rögzít:

c/ gondoskodnak arról, hogy az olyan létesítmények, mint a kórházak, nyugdíjas otthonok lehetőséget biztosítsanak arra, hogy az egészségügyi, életkori vagy egyéb okból gondozásra szorulókat regionális vagy kisebbségi nyelvükön fogadják és kezeljék.”

A bizottság ezt is számonkérte, ezúttal is. A jelentés lakonikus válaszában az áll, hogy a kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetővé teszi, hogy a páciens az egészségügyi intézményben, szociális otthonban stb. használhatja az anyanyelvét, ahol szót is érthetnek vele, „amennyiben ezt az illető intézmény körülményei lehetővé teszik”. Vagyis: a beteg a kórházban, szociális otthonban, sürgősségi esetben kiszálló orvossal beszélhet ugyan az anyanyelvén, de lehet, hogy a falnak beszél, mert senki sem érti. Vagy mire véljük például azt az esetet, amikor az agyinfarktust kapott nyolcvanhárom éves gömöri néni felvételi lapjára a nagyrőcei kórházból érkező orvos ráírja a verdiktet: „A páciens nem volt hajlandó államnyelven beszélni.” Szegény, szerencsétlen néni elesettségében a saját anyanyelvén sem tudott. Igaz, a család tolmácsolt, de az orvos végig ingerülten beszélt a szenvedő beteggel. Vagy milyen jelentésben lehetne leírni annak a pozsonyi hölgynek az esetét, akinek a gyulladt fogát kezelő fogorvos a magyar nevébe akadt bele. S csak akkor tért észhez, amikor a hölgy a hippokratészi esküjére figyelmeztette, és az igazgató iránt kezdett érdeklődni.

Szlovákiában a magyarok által lakott városok kórházaiban legtöbbször egy-egy osztályvezető főorvos jóindulatán múlik, hogy tudnak-e az osztály orvosai, ápolói magyarul. A megyei kórházakban „természetesen” senkit sem kötelezhetnek a kisebbségi nyelv ismeretére, mert a megyeszékhelyen ugyebár érvényes az áldásos 20%-os küszöb. Idős emberek rémtörténeteiből könyveket lehetne írni, hogyan bánnak velük (tisztelet a kivételnek) egy-egy járási kórházban, ha nem tudnak „államnyelvül”.

Ugyanez vonatkozik (a fentebb már említett) biztonsági felhívásokra, figyelmeztetésekre, a fogyasztók jogaira, ahol az illetékes hatóságok a fülük botját sem kötelesek mozdítani, mert a törvény megengedő, de senkit semmire nem kötelez. Nem kell ellátni magyar felirattal a gyógyszert, a veszélyes terméket, a gyógyfürdő szolgáltatásait, a hulladékfeldolgozó bejáratán sem kell magyar felirat, hogy csak néhány példát említsünk.

 

Összegzés

A szlovák kormány által az Európa Tanácsnak benyújtott jelentés alapvetően nem más, mint mellébeszélés és időhúzás. Több esetben kilóg a lóláb (lásd 15%-os küszöb, amely két népszámlálási adat után – azaz 20 év elteltével alkalmazható), és a konkrét megoldások keresése helyett a megengedő és a lehetséges jelzőket ragozza. Sok helyütt szöges ellentétben áll a napi gyakorlattal, és a szándékát sem fedezni fel megoldást célzó törekvéseknek. A Fico-kormány úgy gondolja, s nem alaptalanul, hogy ezzel a jelentéssel ismét nyer három évet, hiszen az ET szakértői bizottságai háromévenként vizsgálódnak. A bizottság több helyütt arra szólítja fel a szlovák felet, hogy majd „a legközelebbi jelentésben” adjon számot bizonyos intézkedések megtételéről. A Duna vize meg csak folyik, s ezzel egyenes arányban fogy az őshonos nemzeti kisebbség a szülőföldjén. Nem utolsósorban a szlovák kormányok asszimilációt támogató és elősegítő törekvéseinek és intézkedéseinek köszönhetően. Napnál világosabb, hogy a nemzetállami eszme bűvöletében élve még a saját maguk által aláírt nemzetközi szerződések betartását is ignorálják.

Természetesen, sem a Karta, sem más nemzetközi egyezmény nem tud változtatni egy-egy ország társadalmi légkörén, ha az illető ország nemzetállami törekvései az európai szellemiséggel homlokegyenest ellentétben állnak.

A monitorozó bizottságok nem szállnak alá az élet sűrűjébe, a mindennapok bugyraiba, hiszen maguk is hivatalnokok. Az ország társadalmát pedig emberek alkotják. S egy társadalom addig nem fog megváltozni, amíg az őshonos kisebbségekre megtűrtként, zavaró elemként, vagy egyenesen közellenségként tekint. Amíg a fiatal nemzedékek olyan szellemiségű tankönyvekből tanulnak – amelyeket ajánlunk a szakértői bizottság szíves figyelmébe! –, amilyenekből Szlovákiában hegyeket lehetne rakni, sem a bizottságok ellenőrzései, sem az azokra adott válaszok nem hoznak pozitív változást, pláne, ha a válaszok a jobbító lépések helyett csak magyarázkodásra és a mellébeszélésre szorítkoznak.

 

Őry Péter,

az MKP önkormányzati alelnöke, a Pro Civis PT elnöke

[1] „A keretegyezmény betartására kötelezettséget vállaló Felek az integrációt szabályozó általános politikájuk keretében hozott intézkedéseik sérelme nélkül tartózkodnak minden olyan politikától vagy gyakorlattól, amely a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációjára irányul és védelmezik ezen személyeket minden olyan akciótól, ami a beolvasztásukra irányul.”

[2]„A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”

[3] „Megerősítve saját integrációs politikájuk céljait, a Szerződő Felek tartózkodni fognak a kisebbségekhez tartozó személyek akaratuk elleni asszimilációját célzó politikától vagy gyakorlattól, és védelmezni fogják ezen személyeket bármilyen cselekménnyel szemben, ami az ilyen asszimilációra irányul. A Szerződő Felek tartózkodnak olyan intézkedésektől, amelyek megváltoztatnák a népesség számarányát a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken, és amelyek korlátozzák ezen személyek jogait és szabadságjogait, amivel a nemzeti kisebbségek kárára volnának.”