“...mert ne feledjük, hogy mindmáig megmaradunk magyarnak, és máig áll az országod, melyet Mária kegyére bíztál. Germán, szláv, tatár, török, osztrák és muszka hadak kóstolták húsunk, szívták a vérünk – a legnagyobb veszélyt mégis mi magunk jelentettük önnönmagunk számára: de még így sem tűntünk el a történelem süllyesztőjében! Bartók zenéje él, Rubik kockája forog, Hosszú Katinka karcsapásait az egész világ bámulja... S hogy ne menjünk messzire: a DAC pedig máig sárga kék, Kukkónia újra ébred, s Rómeó máig vérzik...
Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után azt üzenhetem, jó Királyom: az ezredéves idő próbáit kiállta e nép. S bár bizonyos, hogy semmi sem tart örökké – de mivel százötven év alatt sem lettünk törökké –, talán még most sem késő elkezdenünk hinni!
Hinni abban, hogy a Teremtő a görbe vonalakon is egyenesen ír: s ha akarja, egy maroknyi portyázó lovas harcosból erős nemzetet állít. Ezt a hitet, ezt az Isteni kegyelemben bízást tanítod nekünk a vérzivataros ómagyar kortól, István király! És mivel az idő Téged igazolt, éppen ennek okán kellene kezdenünk hinni nekünk is magunkban, hinni magyarságunkban.”
[Magánlevél Istvánhoz]
