Élet és halál. Szabadság vagy rabszolgaság. Közép-Európa és a magyarság történelemkönyvének lapjait a rövid, békés időket leszámítva mindig is a harcok, a védekezés és a megmaradásért vívott szívós küzdelem eseményei írták tele. Az 1456-os nándorfehérvári diadal ezeken túl is toronymagasan emelkedik ki a győztes csaták közül. Köztudott, hogy Hunyadi János, a törökverő vezetésével a magyar-szerb (keresztény) haderő az akkori világ legerősebb hadseregét űzte el Európa kapujából. Akkora vereséget mértek az oszmán-törökökre, hogy 56 évig eszükbe sem jutott visszatérni. Az akkori győztes csata tulajdonképpen az egész európai keresztény világ fölül hárította el a halálos veszedelmet.
Ahogyan Jókai Mórnál olvashatjuk: „A sok nagy népek apró fejedelmei annyira el voltak foglalva csekélységes ügyeikkel, hogy Mohammed egész bizonyossággal vélte meghatározhatni: hány nap múlva fog Belgrádon ünnepelni és azután Budán, azután Bécsben, azután Párizsban. És bizonyára, ha az első dátumban meg nem csalódik, a többi könnyen bekövetkezhetett volna. Midőn százhatvanezer emberrel s iszonyú ágyúival Nándorfehérvár alatt megjelent, a magyarokon kívül a fenyegetett népek egyike sem küldé ellene ígért seregeit.”
Mennyire beszédes és aktuális a történelmi párhuzam! Az 1456-os győzelemre ugyanis nem gondolhatunk úgy, mint egy elvont, időben és térben távoli eseményre. Különösen napjainkban nem, amikor egyre gyakrabban - Európa nyugati felében hovatovább napi szinten - hallani a robbanásokat, késeléseket, tömeges gázolásokat megelőző „Allah akbar!” kiáltásokat. Az „Allah a leghatalmasabb!” kiáltás Nándorfehérvárnál, Egernél, Szigetvárnál ugyanazt jelentette akkor, mint jelenti ma Párizsban, Brüsszelben vagy Münchenben. Csak az akkori harcosok nem jutottak el a Lajtán túlra.
Persze fennáll egy másik párhuzam is: az akkori keresztény Európához képest mennyire keresztény a mai Európa? És mennyire expanzív vallás az iszlám? Mennyire kell komolyan vennünk az egész földrész fenyegetettségét? Egyes álmodozók szerint nincs semmi baj, csak néhány őrült fanatikus támad nem ritkán új hazája ellen, ahol született, s ahol nem érzi jól magát. Attól még engedjünk be több millió migránst Európába. Hadd termelődjék ki az elégedetlen, frusztrált és elkeseredésében fanatizálható második, harmadik generáció. Legyen folyamatos az utánpótlás.
Az is kérdés, milyen Európát kellene megvédeni az iszlámmal, a sariával szemben, ha Nyugaton katolikus templomokat bontanak, ha le akarják parancsolni a keresztet az iskola faláról, és mecseteket építenek? Ha mondjuk Franciaországban már éppen csak megtűrt fogalom a vallás, és a teljes laicitást tekintik normálisnak?
A történelmi párhuzam még egy irodalmi művet juttat az ember eszébe. Herczeg Ferenc Az élet kapuja c. művét (melyet háromszor jelöltek irodalmi Nobel-díjra). A regény arról szól, hogyan szeretné megszerezni a pápai trónt Bakócz Tamás esztergomi érsek 1512-ben – tehát 56 évvel Nándorfehérvár után –, hogy megmentse a magyarságot és Európát a töröktől. A magára hagyott magyarság szomorú sorsa akkor is túlmutatott önmagán. „Kétségtelen, hogy Magyarország el fog pusztulni az egyenlőtlen harcban. Ez igen sajnálatos. De részvéttel nem lehet a világot kormányozni. És ne feledjük, hogy az antik Róma sem tudta volna teljesíteni világtörténelmi küldetését, ha részvétet érez az útjában álló kis barbárnépek iránt” – mondja a regényben Cardulo prelátus a pápaválasztás után, amikor kiderült, hogy Medici-pápa került a trónra. „Meglássátok, a mi dicső, nagy Leónk alatt Róma föl fog támadni hamvaiból.” Végül is így történt: Róma felvirágzott, a nyugati keresztény világ megmenekült, Magyarország elvérzett. „Mert egy idegen pápa kezében Róma csak eszköz lehet idegen célok szolgálatára. Pedig Róma csak önmagát szolgálhatja, mert Róma szent és örök város!”
Az akkori keresztény világ cserbenhagyta a „barbár” magyarokat. Napjainkban a keresztény Magyarország igyekszik védeni a keresztényietlen, „barbár” Európát.
Csak ezt Európa nem hajlandó észrevenni.

Őry Péter, az MKP OT elnöke