Március 15-e és valamennyi nemzeti emléknapunk a tiszteletadás és az erőgyűjtés mellett lehetőséget ad arra is, hogy számot adjunk közösségünk jelenlegi helyzetéről, akcióképességről, vagy annak hiányáról.
1848/49-ben (de utána is) két erő állt egymással szemben. Ma sincs ez másképp: az egyik a kortól és időtől független mindenkori elnyomó hatalom és az őket gazdasági koncokért cserébe kiszolgáló pénzemberek, oligarchák és politikai elit csoportja, illetve a szabadságért, a társadalmi egyenlőtlenség felszámolásáért, az önigazgatásért küzdő nép képviselői.
Március 15-e a magyarság Kárpát-medencei történelmének egyik utolsó nagy sikertörténete az utóbbi kétszáz évben, még ha a többi szabadságharcunkhoz hasonlóan, ez is vereséggel végződött! A mai napon szerte a Kárpát-medencében nagyon sok településen „csak” emlékezünk. Az emlékezéssel nem is lehet gond, csodás, erőt adó pillanatokat nyújt. Azonban március 15-e sikeres pillanat, amely így ünnepnap, s nem is akármilyen nemzetünk történelmében. Pontosan ezért nem mindegy, hogy csak emlékezünk vagy ünnepelünk. Ha ugyanis ünnepként éljük meg, önbizalmat adhat nekünk!
Márpedig állítom, a mai viszonyok, állapotok miatt önbizalomra szükségünk van. Ezért bátran ünnepeljük az akkor megszülető vértelen forradalmat, amely nemcsak nemzeti felemelkedésünk és megújulásunk szempontjából volt kiemelkedő, hanem az együttérzés, az együttgondolkodás, a szolidaritás létrejöttének nagy pillanata is volt. Kisebb-nagyobb hibáival másfél évig ki is tartott az akkori Európa nagyhatalmaival szemben. Kell-e ennél nagyobb, önbizalmat növelő forrás nekünk?
Az is igaz, hogy a szabadságért vívott további küzdelemben az önállóságért már áldozni kellett, bizony nem is keveset. Ha azonban a történelem kerekét tovább görgetjük, akkor láthatjuk, nyomot hagytunk az elnyomó hatalomban, mert érezték a kényszert, hogy velünk ki kell egyezniük, amíg más nemzetekkel ezt nem tették meg, mert nem adtak rá nyomós okot. A jelenben meg kell értenünk, hogy változás nem születhet áldozathozatal, küzdelem és verejték nélkül, ráadásul szerencsére ma ezen kívül más áldozatra itt, a Felvidéken nincs szükség.
A cselekvés egy ideje mégis elmarad...
Pedig 2015-ben a felvidéki magyarságnak is megvan a feladata, a maga 12 pontja, amiért küzdeni lehet, amit ki kellene harcolnia. Nemcsak magunkért, hanem egész közösségünkért és a velünk együtt élő etnikumokért.
Többünk véleménye, hogy a „Felvidék 12 Pontjának” három fogalomra kell épülnie:
Szolidaritás, Szolgálat, Igazságosság!
Az 1848/49-es tizenkét pontból kiindulva a sajtóval kapcsolatosan kell leírnunk első kívánalmunkat, hiszen a sajtó a szabadság elsődleges fokmérője. Valljuk be őszintén, baj van a szabadság értelmezésével a jelen sajtó világában, illetve információközvetítő intézményeinkben.
Éppen ezért: Kívánjuk, hogy a sajtó a manipulatív hozzáállás helyett tárgyilagos és körültekintő legyen!
Közel 170 év elteltével, kissé sarkítva, de nem helytelenül, megállapíthatjuk, hogy közösségként nem vagyunk sokkal jobb helyzetben ma sem. Csupán technikai körülményeink változtak meg, kényelmesebb lett az életünk, de jogviszonyunk helyzete nem sokat változott, és egzisztenciális biztonságunk is gyenge lábakon áll. Autóval közlekedhetünk, ha nincs elég tőkénk, bevételünk, vehetünk fel hitelt, szabadon vállalhatunk külföldön munkát, és nem Bécs a döntéshozó központ! De vajon elég ennyi?
A bizonytalan gazdasági és egzisztenciális helyzetből fakadóan a szlovákiai magyarságon belül már évtizedek óta észlelhető a kenyéririgység. Látható tehát, hogy közel 170 év után még mindig találkozhatunk azzal a problémával, hogy a szülőföldünkön való boldogulásunkhoz nincsenek meg a feltételek!
A jelenben tehát magyar közösségünk igényli, hogy megfogalmazzunk egy nemzeti, közösségi erőt demonstráló, szociálisan érzékeny tizenkét pontot.
Többünk alternatív 12 pontja tehát a következő:
A Felvidék 12 Pontja
Szolidaritás, Szolgálat, Igazságosság!
1. Kívánjuk, hogy a sajtó a manipulatív hozzáállás helyett tárgyilagos és körültekintő legyen!
2. Követeljük, hogy a közszolgák valóban a közt, és ne saját érdekköreiket képviseljék, ami a korrupció melegágya.
3. Követeljük, hogy a választott képviselők fizetése ne legyen a felvidéki átlagfizetések többszöröse!
4. Követeljük, hogy a parlament ne az etikátlan, erkölcstelen és diszkriminatív törvénygyártás nagyüzeme legyen.
5. Követeljük, hogy az állam teremtsen családbarát politikát, és teremtse meg a fiatalok itthon maradásának megfelelő körülményeit!
6. Követeljük, hogy az állam tegyen meg mindent a munkabarát közösség kiépítéséért, a munka tiszteletéért, a bérből és fizetésből, valódi értékteremtő munkából élők megbecsüléséért.
7. Követeljük az önigazgatás megteremtéséhez való közösségi jogot az alkotmányban.
8. Követeljük a szubszidiaritás elvének abszolút tiszteletben tartását.
9. Kívánjuk, hogy a bürokrácia szolgáljon, s ne ellehetetlenítse az ügyintézést.
10. Kívánjuk, hogy az alkotmány összetartson, s ne széthúzzon!
11. Kívánjuk, hogy az uzsorakamattal kölcsönt nyújtó hitelintézetek és társaik ne emésszék fel a társadalom peremére lecsúszott embereket.
12. Kívánjuk, hogy az állam támogassa nemzeteink múltbéli és jelenkori példaképeinek kölcsönös tiszteletét.
Ha sikerül ezekért a követelésekért megharcolnunk, akkor nemcsak a megmaradásért teszünk a jövőben, hanem magyar közösségünk gyarapodásáért is, aminek most közeljövőnk legfontosabb célkitűzésének kell lennie, ahhoz hogy beszélhessünk felvidéki magyar jövőről!
Isten, áldd meg a magyart!
Samu István, az MKP Országos Elnökségének tagja, Gúta város önkormányzati képviselője
(Elhangzott a március 15-i megemlékezésen Dunamocson.)
